Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELŐADÁSOK - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK

NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK – ANGLIA A hastingsi ütközettel (1066) a hűbériség kiépülésével, a kormányzati újításokkal Anglia levált Európa perifériájáról, egy germán-skandináv kultúrkörről, s a francia műveltség ’kulturális gyarmatosításával’ a centrum felé fordult és bekerült a latin kereszténység ’dinamikus expanziójába’. A társadalmi, politikai és a hadi szervezet új formái olyan politikai egységet, társadalmi és gazdasági dinamizmust eredményeztek, amely megszabta az ország további történeti kereteit s helyét Európában. 1066-ot nem lehet pusztán katonai műveletként, egy kései viking portyaként látni: tudatos, a trón megszerzésére tervezett politikai vállalkozás volt, ami megalapozta a királyok rendkívül erélyes központosító politikáját is. Az angol trón megszerzésére irányuló, régóta szőtt tudatos vállalkozás. Nem lehet egyszeri lerohanásként értelmezni: egy évtizedeken át érlelődött hatalmi igény katonai eszközökkel való keresztülviteléről van szó: egy független állam jól szervezett expanziója egy másik ellen, annak megdöntése céljával.

Hódító Vilmos normandiai herceg pápai támogatást is nyert erre az esküre hivatkozva, s bitorlónak nyilváníttatta az 1066-ban a trónra kerülő Haroldot. A Szentszék a normannok lekötelezettje volt ebben az időben, hiszen a pápa szolgálatában álló normann lovagok évtizedek óta Dél-Itáliának a móroktól való megtisztításán munkálkodtak. II. Sándor pápa "Szent Péter zászlaját küldte az esküszegő ellen", s ez egyfajta keresztes háború jelleget is kölcsönzött Vilmos vállalkozásának. Vilmos már 1066 előtt, Hitvalló Edward életében nyíltan hangoztatta ambícióit Anglia trónjára, s 1065-ben már mellette állott a hűbéri jog és Róma is. Vilmos ügyesen építette fel akcióját: elszigetelte s törvénytelennek minősíttette az angolszász ház uralmát, s ellenállást szított Harold hátában: a norvég király, Harald lép szövetségre a herceggel, vállalván, hogy lekötik az angolszász erőket északon. Vilmos herceg igénye körül volt bástyázva: Harold korábban hűbért esküdött Vilmosnak.

Felmerül, miért és hogyan győzhetett Vilmos és léphetett Anglia trónjára mindössze 7000 normann harcossal (közülük 2-3000 lovaggal) a háta mögött. A hastingsi csata eredményét stratégiai hibák és a király helytelen erőfelmérése is befolyásolták: Harold nem várta be, hogy az angolszász népfelkelés távolabbi megyékből érkező csapatai is beérkezzenek Londonba, s így a teljes angol katonai potenciállal s nem a fáradt stamford-bridge-i sereggel álljon ellent a normannoknak. A normann hadszervezet és haditechnika is magasabb rendű volt, a nehézlovasság és a számszeríjászok vitték győzelemre a hódítókat a gyalogos szász népfelkelés (fyrd) ellen, mindez azonban nem magyarázza, hogy egyetlen csatában egy többszörös kisebbségben lévő hadsereg egyszerűen elfoglalja Alfréd trónját. A történetírók úgy értékelték Hastingst, hogy Vilmos "egyetlen nap alatt uralma alá vetette Anglia minden városát". Hastingsszel valóban nem volt kérdéses, hogy Anglia elesett, nemcsak egy csatát veszített. Senkitől sem zavartatva koronáztatta meg magát Vilmos. Az angolszász ellenállás csak lassan, nehézkesen indul meg az 1070-es években, a szászok többszörös túlerejű sereget állíthattak volna szembe a normannokkal, de ehelyett a szász nagybirtokosok és a főpapok többsége még 1066 karácsonyán behódolt. Mi állt az ekkora fokú érdektelenség mélyén? Miben álltak az angolszász vereség okai?

Elsősorban a 10. század végi gazdasági-társadalmi válságra kell visszavezetni az 1060-as évek Angliájának védekezésképtelenségét. A viking támadások a 970-es évektől az 1010-es évekig nemcsak dezorganizálták az angolszász hatalom társadalmi és gazdasági alapjait, gyengítették a központi hatalmat s így hozzájárultak ahhoz, hogy a megyékben megnövekedjen az arisztokrata hatalom, továbbá a sorozatos sarccal (danegeld) szinte teljesen kifosztva a kincstárat, pénzügyileg is lehetetlenné tették az államot, hanem hatásukra ellehetetlenedett a védekezés, a szászok belefásultak az állandó viking harcokba. Szerepet játszott az is, hogy nehezen alakult ki egy valamiféle nemzeti konszenzus, hiszen a nagybirtokosság szembekerült az egyházi reformot pártoló királyi hatalommal és az államapparátus kulcspozícióit a kezükben tartó reformer klerikusokkal. Más kérdés, hogy a mai történetírás nem is tartja lehetségesnek, hogy egyfajta "nemzeti összefogás" alakulhasson ki a normannokkal szemben, hiszen az angol szász állam nem volt egyenlő egy egységes angol néppel, még sok helyen a helyi, regionális kötődések éltek, s nem kérhetünk számon egy, a nemzeti fejlődésnek a korai szakaszában álló néptől és egy több részállamiságból összetevődő államtól, hogy nem lépett fel egyesült erővel a hódítók ellen.

Ha a hadászati vonatkozásokat tekintjük, Angliának jókora területét rövid idő alatt is le lehetett rohanni, mivel Angliában Alfréd, a 9. szd. vége óta nem épültek várak. A francia krónikás ki is mondja, hogy "a szászok azért szenvedtek vereséget, mert nem emeltek várakat". Az alfrédi földvár (burh) rendszert Edgar óta nem fejlesztették s nem korszerűsítették. Más kérdés, hogy nem volt olyan központi erő, amely elrendelte volna az új fyrd szervezését és egy bizonyos burh-vonalon belül barrikád mögé vonuljon vissza, addig amíg egy újabb nyíltszíni csatára alkalmas katonai erő áll fel. Ezenkívül a városokban kellett volna megszervezni az ellenállást, hiszen az első időkben a normannok nem voltak felkészülve az ostromra, nehezen lehetett volna megkoronázni Vilmost, ha például London kapui zárva maradnak. A Hódító azonban nagyon ügyesen kihasználta a kedvező helyzetet, ő maga foglalta el a burh-központokat s a későbbiekben pedig, ahogyan a krónikások tudósítanak róla, összeszerelhető favárakat hozatott a Csatornán túlról és a stratégiai pontokon felállíttatta, ugyanis minél gyorsabban van erődített helye, annál kevésbé gondolhattak a szászok ellenállásra.  A normann várak többsége ilyen favárak helyén épült a 11-12. században: már a Bayeaux-i Faliszőnyegen is láthatóak várépítő normannok. A 11. században épült normandiai donjonok mintájára (Falaise, Caen lakótornya a várépítészet akkori csúcspontját jelentette). A herceg tehát nagyon ügyelt arra, hogy megkaparintsa a területi ellenőrzést, még amíg a szászok tespedtsége tart. A normann típusú keep-ekre (= lakótorony) alapozott várrendszer rohamos gyorsasággal indult fejlődésnek, a kezdeti fa-föld motte-okat a stratégiai központokban felváltották a királyi várak, a londoni Tower, Colchester, Lincoln, Rochester, Chester, Nottingham és Dover erődjei s nagyban hozzájárultak, hogy a pár ezer normann szilárdan a kezében tartsa Angliát. A Domesday Book (1086-os birtokösszeírás) már 49 várról tud, s a század végére 80 fölé tehető az országot immár behálózó normann hatalmi központok száma, s elmondható, hogy a megyeközpontokban a normann sheriff (ispán) uralma katonailag is megkérdőjelezhetetlen volt.

Hitvalló Edward nem tudott úrrá lenni a belső viszályokon, az oligarchia egymás elleni harcain, az ország több különálló, majdhogynem független részre oszlott. Ráadásul Harold nem volt túlságosan népszerű, az arisztokrácia nagy része féltékenyen tekintett a mérhetetlen vagyonára, s többen ugyanolyan bitorlónak tekintették, mint Vilmost, hiszen nem volt vér szerint a dinasztia tagja. Sajátos jelenség, hogy Hastings után, földbirtokát féltve sok főember megegyezett a normannokkal s földje egy része megtartása fejében esküt tett Vilmosra. Az egyedüli jelentősebb lázadás sem belülről, önerőből szerveződött, hanem Sven Estridsen dán király segítségével. Hogyan sikerül Vilmosnak fenntartania uralmát, ha még a krónikások is a normann lovagok kegyetlenségeiről és a szász alattvalóik kizsákmányolásáról szólnak?

Normandia a stabilitás országa volt: gyakorlatilag független állam, a néhány apró Párizs környéki grófságra visszaszoruló francia királyi hatalomnak tett hűbéri esküje a tartományi széttagolódás legmélyebb időszakában kevesebb, mint formális volt. Vilmos letörte a helyi ellenállást, a sorozatosan felkelő nemeseket és az ellene forduló I. Henrik francia királyt, hihetetelenül erős kézzel szervezett egy szilárd központi hatalmat, végérvényesen "konszolidálván" nyughatatlan viking-vérű népét egy feudális mintaállamban. Normandia a rend és nyugalom állama volt. A Franciaországban uralkodó anarchiát kihasználva zászlaja alá gyűjtött jelentős számú francia, breton és flandriai lovagot is. Vilmos mellett állott egy fejlett katonai potenciál és egy biztos hátország. Rögtön, eréllyel államszervezési munkálatokba kezdett: új alapokra helyezte az angolszász monarchiát. Vilmos Birtokba vette Anglia szinte teljes területét, az erdőket teljesen kisajátította, s a szántók egyhetedét vonta személyes rendelkezése alá. A királyi erdőkben rendkívül szigorú rendszabályokat léptetett életbe, mivel az erdők jelentették a szász lázadók egyedüli menedékét. Átrendezte a birtokviszonyokat: négyezer szász nagybirtokos veszítette el földjét az 1080-as években: helyükbe 200 franciaországbeli báró lépett. Az egyházat is hasonló módon normannizálták, 1070 után angolszász klerikus nem kerülhetett püspöki vagy apáti pozícióba.

A megyékben a normann sheriff uralma is vitathatatlan. Vilmos egyes stratégiai pontokon várnagyságokat szervezett (castelleria), ahová hűséges báróit helyezte, akik a megyei hatalomtól független parancsnoklatot kaptak. Vilmos azt a szilárd hatalmat akarta megvalósítani, mint Normandiában, ahol vaskézzel törte le az anarchiát. Kifejezésre juttatta az angolszászoknál nem kiforrott patrimoniális hatalmat: ő minden föld ura. A "minden földbirtok a szuveréntől származik" elvét alkalmazta: csak a király bírhat allodiumot/proprietast, a többi birtokos csak feudumot, katonáskodási feltétellel terhelt tulajdont. Vilmos birtokba vette Anglia teljes területét, az összes erdőt és a szántók egyhetedét kisajátította. A legfelsőbb hűbérúri jogot helyezte új alapra: meg akarta akadályozni azt, hogy kialakuljon a tartományúri anarchia, melyben a többszörös és kereszt-vazallitás erdőjében a hűbérúr vazallusait a főhűbérúr ellen hadi szolgálatra kényszeríthette. A salisbury-i esküben (1086) minden hűbéres esküt tesz, hogy közvetlenül csak a királynak tartozik hűséggel, s az ilyen homagium ligitum előnyt élvez más egyéb homagiummal (simplex) szemben. A király elvonta a senioroktól az alvazallusok hűbéri ügyeiben való döntést is (Fegyverzetről szóló Asszíza, 1181).

A 11-12. században Angliában a királyi tekintély képes kontrollt biztosítani alattvalói felett, míg a Capetek a koronára támadó rablólovagokkal küszködtek. Vilmosnak alattvalói voltak, Capetingeknek hűbéresei, a herceg saját megalkuvást nem tűrő, erőszakos természete is közrejátszott abban, hogy hihetetlenül erős kormányzati szisztémát hozott létre. Anglia királya dominus rex címet viselt, éreztette, személyes parancsa mindenekfeletti, s ha meg is hallgatta is a curia regist, ő volt, mint szuverén, az egyedüli döntőbíró. utalva arra, nemcsak a fegyver jogán nyerte el az országot, másrészt arra, hogy legfelsőbb szuverénként a királyság összes nemesének seigneur-ja volt. Az uralkodó személyes parancsa mindenekfelettinek számított, szava egyedüli döntőbíró volt, ennek ellenére, bár jogilag nem volt köteles meghallgatnia a curia regis-t, a nagytanácsot, évente három törvénykezési napot tartottak, amelyen a király orvosolta a panaszokat. A tanácsban az igazán jelentős kormányzati szerepe a főbírónak (Chief Justiciar) lett, aki egyfajta alkirályi helytartóként igazgatta az országot, amíg a király távol volt, s a legfőbb bizalmasként "főminiszteri", főtanácsosi tisztségre emelkedett. Itt nem valósul meg a ’politikai hatalom dezintegrálódása’, a területi és politikai anarchia, a királyi hatalom nem forgácsolódik szét, mint Franciaországban. Az angol államszervezet páratlan, a rómaiak óta ismeretlen kohéziójú gépezet lesz.

A másik Vilmos-tervezet a tartományi anarchia megakadályozására a szétszórt birtokstruktúra volt: Vilmos király ugyanis nem egy tagban, nem összefüggő, kompakt birtoktestekben adományozta el Anglia földjét a normann báróknak, hanem kisebb egységenként, s ily módon egy-egy nagybirtokosnak több megyében is lett birtoka, s így a nagybirtokra alapozva, az összeköttetés nehézkes volta miatt, nem volt lehetséges területi hatalomra szert tenni. Angliában nincsenek területi oligarchiák, nem is emlékeztet a kontinens magánháborúk dúlta, gyakorlatilag független tartományi principalitásaira.

A királyi kúria a 12. századra szétvált Nagytanácsra, Exchequer-re és központi bíróságokra. Az igazgatás a bárók és prelátusok kezéből szakemberek, elsőként a királyi tanács élén álló főbíró kezébe került. Kezdetben a curia bírói, végrehajtói és törvényhozói szerepet játszott, beleszólása volt a vámok kivetésébe stb. Kormányszerepe később elsorvadt, kormányzati szervek váltak ki belőle. A 12-13. században újjáalakul Nagytanáccsá (consilium regis), már a bárók rendi törekvéseivel összefüggően. Mellette ’kormányként’ az állandó Kistanács alakult ki, amelyben fizetett szakemberek, legisták is ültek, de a rendek beleszólást nyertek a tagok (councillors) kinevezésébe. Az 1066 előtt is működő, a nagypecséttel hitelesítő királyi kápolna titkárságát Vilmos teszi Kancelláriává (Chancery). Az Exchequert, számvevőszéket I. Henrik hozza létre (scaccarium -’sakktábla-kamara’), ahol egy sakktábla rajzolatú asztalon számoltatták el a calculatorok a sheriffeket és az adatokat leltárba véve (Pipe Rolls) folyamatos képet nyertek a megyék pénzügyeiről.

NYELV A hastingsi csata nem csupán a történetírás tradicionális, szimbolikusan értelmezett választóvonala, hanem valóban mérföldkő értékű változást hozott Anglia történetében. A "patrióta" történészek generációi tartották s tartják ma is nemzeti katasztrófának, az angol történelem legnagyobb csapásának. A normann hódítás egyike az angol történelem azon csomópontjainak, amelyek a legvitatottabbak és melyekről a mai napig is a legellentmondásosabb interpretációk látnak napvilágot. Jogosan lehet Anglia történetének más, misztikussá tett mérföldköveinek oszlopcsarnokába állítani, a Rózsák Háborúja vagy Arthur király társaságában. A Whig-tradíciójú múltszázadi történetírás élesen szembeállította a szimpatikus angolszászokat ("mi") az idegen türannosz népével ("ők"). A Whig interpretációban a szászok lettek a szabadság elkötelezett bajnokaivá. 'Normann Iga' című művében a hódítóknak a pre-feudális szabadságban élő népesség leigázásában és a feudális viszonyok rákényszerítésében látja a dinasztiaváltás lényegét. -  olyannyira megkövesedett már a történeti tudatban is a hódítás vízválasztó jellege, hogy a történészek hajlamosak voltak, hogy anélkül, hogy a valós okokat is keresnék, minden változásért, légyen az politikai, gazdasági vagy társadalmi a normannok bejövetelét okolták s tették azt felelőssé. A feudalizmus kiépülésében, a kormányzati hatalom, az igazságszolgáltatás területén bekövetkezett újításokban is csak a normann uralkodók által a kontinensről átvett "idegen testet" láttak.

"Anglia maga ... még mindig üvölt fájdalmában és panaszosan átkozódik az ő Hódító Vilmosa felett, kérlelhetetlenül távolságtartó a normannokkal és a Plantagenetekkel szemben; de nélkülük, gondolkodjunk csak el, mivé lett volna egyáltalán?" Magának az angliai normann és Anjou-beli francia uralkodócsaládoknak és arisztokráciának francianyelvűsége igencsak eltúlzott, vagyis talán a szigetországi történetírás újabb nézetei nem kerültek még át a kontinensre. Nehezen lehet elhomályosítani a népnyúzó francia-normann bárók képét, de el kell mondani, hogy már I. Henrik (1100-1135) is szerette hangoztatni s erősíteni "angolságát" (t.i. Angliában született), és megpróbált az angolok királya is lenni, jó kapcsolatokat kialakítani a szászokkal. Nemcsak egy kézben akarta egyesíteni apja, I. Vilmos országait, hanem törekedett a szászok és a normannok közötti ellentétek kisebbítésére. Egységesíteni kívánta az ország népét, ahogyan az államszervezetet is.

A francia nyelvű királyok jó angolok voltak. A legszembetűnőbb természetesen a társadalom kétlakisága, a két nyelv egymás mellett élése s versengése. Valóban igaz az, amit William of Malmesbury a 12. század első harmadában tapasztal, hogy "Anglia külföldiek lakhelyévé és idegenek tulajdonává válik"? Tévedés lenne azonban azt hinni, a francia nyelv az élet minden területén tért hódított: sokkal inkább háromnyelvűségről lehet beszélni, hiszen a kormányzati szféra nyelve a latin lett. Vidéken az angol maradt az érintkezés nyelve, s itt megfigyelhető a visszahatás is, mert a normann földbirtokosoknak, ha meg akarták értetni magukat falvaikban, valamicskét meg kellett tanulniuk angolul. A társadalom alsóbb rétegeiben, a parasztság körében azonban a 13. század első feléig nem vernek teret a francia keresztnevek (William, Robert), sokáig uralják a névadást a szász és skandináv alakok. A társadalom túlnyomó része csak nagyon lassan, néhány régióban – északon és délnyugaton – egyáltalán nem, kis mértékben sem "normannizálódik". Az arisztokrácia asszimilálódik és a dinasztia anglicizálódik.

1066-tól egy olyan korszak vette kezdetét Angliában, amelyben az ország sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódott az angol királyok francia hűbérurakként birtokolt tartományaival, s ezen keresztül a feltörekvő Capet-királyok Franciaországával. Az angol-francia konfliktusok évszázados története szinte abban a pillanatban kezdődött, hogy a normandiai herceg angol földre lépett, s így a hercegség hatalmára féltékeny francia király és más francia bárók kihasználták a kínálkozó alkalmat és a sebezhető Normandiára támadtak. Elsősorban területi viták állították szembe a hercegséget a királlyal, I. Fülöppel. Amíg a Hódító élt, meg tudta fékezni az ellene áskálódókat – nyeregben halt meg, éppen egy franciaországi város ostrománál – de 1087 után Angliának súlyos problémákkal kellett szembenéznie. A gondot az okozta, hogy Vilmos legidősebb fia örökölte nagyapja, Ördög Róbert legrosszabb tulajdonságait, s apja ellenfeleinek kiváló eszközévé vált, többször fellázadt ellene. A tetejébe még Normandia örököse volt, ugyanis apja még 1066 előtt rátestálta a hercegséget, s a normann bárók le is tették kezébe a hűbéri esküt. Vilmos már nem vehette el fiától Normandiát, s ennek politikai műve látta kárát, hiszen uralkodásának legfőbb célja Anglia és Normandia egyesítése volt egy kézben, s semmiképp sem akarta elszakítani a kettőt egymástól. Kénytelen volt azonban felosztani birodalmát, ha nem akarta a hitszegő Róbertet ("Rövidcsizmás") Anglia trónján látni. Így második fiára, Vörös ("Rufus") Vilmosra hagyta a koronát. Róbert természetesen éveken keresztül harcolt a trónért, minden eszközt bevetett.

EGYHÁZ Hódító Vilmos jelentékeny mértékben átalakította az angolszász egyházat is. A herceg mélyen vallásos, istenfélő életet élt, már Normandiában is keresztülvitt reformjai – a cluny-i reform jegyében – még VII. Gergely elismerését is elnyerték. Ahogyan a bayeaux-i faliszőnyegen is látszik, Vilmos a pápától kapott zászlóval harcolt Hastingsnél, s ha nem is vállalt hűbért, mint Szent Péter vazallusa, Guiscard Róbert, a pápa kereszteseként indult Angliába, s intézkedéseit szentszéki támogatás kísérte. Az angolszász egyház is kitűnő kapcsolatokat tartott fenn Rómával, a reform-vonalnak is egyik éltető forrása volt, s még Kanut alatt sem szenvedett kárt, sőt, Wulfstan akkoriban szélesítette tovább a keresztény hit népi bázisát s növelte ismertségét regulációival (kötelezővé tette a Miatyánkot és a Credo-t.) rendkívüli szervezettséggel büszkélkedhettek a szász prelátusok Rómában, ami legszembetűnőbben a templomok nagy számában ragadható meg (Norwichban és Winchesterben például 50-et találtak a Domesday Book írnokai). Vilmos mégis mindenképpen a saját képére akarta formálni az egyházat: a 11. századtól felfedezhetünk egy olyan tendenciát, amely külön utakra viszi Angliát, az angol egyház ennek eredményeképpen egyre inkább eltávolodik Rómától, s valamiképpen már előirányozza a későbbi eltérő fejlődést és az elszakadást. Ez is egyik magyarázata annak, hogy Anglia az egyházban nem töltött be centrális szerepet, jobbára perifériára szorult, gondoljunk csak arra, egyetlen pápával dicsekedhet – IV. Adorján, 1154-59 – hosszú periódusokon keresztül nem adott tagot a bíborosi kollégiumba s így nem szólhat bele a mindinkább politikai erőfitogtatásra emlékeztető pápaválasztásba, de ennek inkább a 14. században lesz jelentősége.

Angliában a reform apostola, az itáliai teológus, a már Normandiában feltűnt Lanfranc lett, Canterbury érseke. Lanfrancot nem szerették a szászok túlzottan, gyakran erőszakkal csikarta ki az engedelmeséget. Eltűntek az angolszász származású főpapok Angliából, 1070 és 1140 között mindössze egy angolszász püspököt szenteltek fel. Nem volt minden egyházfi ugyan normann, lehetett francia és itáliai is, de gyakorlatilag elveszítette önállóságát, s ha lehet így fogalmazni, nemzeti karakterét. Mégis, sokban nem csatlakozott a kontinenshez  Az anglo-normann egyház a Gergely-féle keretek között újult meg. Mefvalósult a gregoriánus ideál, az egyház elszigetelődött a világiaktól, a "tisztátalanokkal" nem érintkeztek a klerikusok. Lanfranc bírta a király maradéktalan támogatását, de az invesztitúra jogköre a központi hatalom kezében maradt s végül is a reformok és engedmények – a szimónia és a klerikusok házasodásának tiltása – fejében Lanfranc ezt sosem vitatta (ennek ellenére még a 11. században is több püspök sem tartja be a cölibátust). Vilmos egyébként hajthatatlan volt: számára a király az országában egyedüli úr, s az egyházfői jogok is őt illetik meg. Hiába követelte a nagyhatalmú Gergely, hogy Vilmos tegye meg a hűbéri esküt a pápának Angliáért, hiszen keresztes hadjáratban szerezte, a király, messzemenően támogatva az elsődlegesen uralkodójához lojális Lanfranc-kal, nem tette. Vilmos kikényszerítette, hogy a pápa is beleegyezzen abba, hogy angol ember a király jóváhagyása nélkül nem ismerhet el semmiféle pápai tekintélyt; báró, vagy királyi tisztségviselő egyházi bíróság elé nem állítható, egyházi büntetéssel ne sújtható; s a legfontosabb, semmilyen pápai, zsinati vagy káptalani gyűlési határozat nem érvényes Angliában, amíg a király helyben nem hagyja: a – magyar történelemből is ismerős – királyi tetszvényjog biztosította, hogy uralkodói ellenjegyzés nélkül még a legfőbb egyházi rendelkezések sem juthattak át a Csatornán. Azt hozzá kell tenni viszont, hogy olyankor történik mindez, amikor a pápai trónuson a nagy VII. Gergely ül, a normannoknak mégis sikerül megnyerni támogatását s elérni azt, hogy szemet hunyjon az angol király által megkaparintott invesztitúra miatt.

Az angol királyok rendkívüli hatalma kihat az egyházzal való viszonyára is. Az egyházat Vilmos ’normannizálta’, szász klerikus nem kerülhetett püspöki vagy apáti pozícióba. Az egyház az első, amely testületi kiváltságai védelmében, rendi érdekei képviseletében szembeszáll a királlyal. 1066 után az invesztitúra a király kezében maradt. I. Vilmos nem engedett abból, hogy az egyházfői jogok őt illetik meg. Az angol uralkodó főkegyúri jogai páratlanok: angol ember a király jóváhagyása nélkül nem ismerhet el semmiféle pápai tekintélyt; pápai vagy zsinati határozatok nem érvényesek Angliában, amíg a király helyben nem hagyja; báró vagy királyi tisztségviselő egyházi bíróság elé nem állítható.

Igen nehéz volt a király, II. Rufus Vilmos és I. Henrik viszonya az egyházzal, különösen a canterbury-i érsekkel, Anzelmmel, aki ugyancsak itáliai volt, s normann kolostorban tűnt ki, viszont a lojalitás kérdésében, mint canterbury-i érsek ellenkező álláspontot képviselt. Elsődlegesen a pápa híve volt, abszolút mértékben gregoriánus reformista, s nemcsak a regulációkat illetően, hanem a pápa és a világi uralkodó viszonyában elfoglalt nézeteit tekintve is: nem rendelt a pápai hatalom fölé egyetlen világi tekintélyt sem. Természetesen az ellentétek az invesztitúra problémájában csaptak össze: Anzelm a szigorú gergelyi elv platformjára helyezkedett, s kijelentette, az angol egyházban  a klerikusok nem tehetnek hűbéri esküt a királynak, egyedül a pápa hivatott a beiktatásra. I. Henrik nem volt hajlandó behódolni a gregoriánus politikának, Anzelmet száműzték. 1107-ben tért vissza, amikor a Westminsteri Konkordátumban kompromisszumot kötöttek: a király is visszakozott – nem volt ajánlatos szembeszegülnie az egész Európát felrázó II. Orbánnal – s lemondott a főpapi gyűrű és a pásztorbot átadásában gyakorolt invesztitúrájáról, továbbá királyi tekintélyében gyökerező spolium (az elhalálozott prelátusok anyagi javai a királyt illetik) és regalia-jogáról (a vakanciában, üresedésben lévő javadalmak haszonélvezete). Anzelm keresztülvitte, hogy a püspököket a káptalan válassza, de a király ragaszkodott hozzá, hogy a király jelenlétében vagy udvarában legyen tartandó, s akire a kanonokok testületének választása esik, tegyen esküt a királyra, mint vazallus, mivel a javadalmi birtokok élvezőjeként hűbérbirtokos is. Csak ezután vált teljessé a felszentelés, királyi eskü nélkül nem lehetett püspök: a beiktatás kétfázisúvá tétele viszont csak egy időre rendezte a konfliktusokat: II. Henrik az 1164-es Clarendoni Konstitúciókkal felrúgja a konkordátumot; s hiába egyezik ki az egyházzal, fia, Földnélküli János ugyanúgy semmibe veszi a klérus privilégiumait, és maga tölti be a püspöki javadalmakat.) A Clarendoni Konstitúciók kimondja, hogy "azok a klerikusok, akiket bármilyen ügyben megidéznek és vádolnak, a királyi bíró idézésére a király kúriájába fognak jönni s ott felelnek". Az egyház korporatív jogai sérülnek, hiszen a király a máshol megkérdőjelezhetetlen privilégiumot sérti meg, azt, hogy a világi vétket elkövető klerikus felett is egyházi bíróság ítélkezhet. A Konstitúciók a pápai kiközösítést előzetes királyi ellenjegyzéshez köti; megtiltja, hogy egyháziak a király engedélye nélkül elhagyják az országot; illetve kiköti, hogy a püspökválasztás "a király kápolnájában történjen, az ő hozzájárulásával, a megválasztott tegyen hűségesküt a királynak, és csak ezután szenteljék fel". Becket Tamás szembeszáll a királlyal, száműzetésbe kényszerül, majd a megegyezés reményével visszatér. Mivel Henrik nem enged a cikkelyekből, 1170-ben meggyilkoltatja az érseket a canterbury-i székesegyház oltára előtt. A király penitenciát gyakorol, s bár az Avranches-i kompromisszumban (1172) a Konstitúciók visszavonását ígéri, nem teszi meg. Az invesztitúra a király kezében marad: hiába mondja ki a Magna Carta, hogy "szabad akaratunkból garantáljuk az egyházi választások szabadságát", a királyok nem tartják be, s maguk döntenek a javadalmakról.