Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELŐADÁSOK

ZSIGMOND

Zsigmond európai politikája: Európai politikája – konszenzusos, kompromisszumkereséses politika; az európai ügyek közös, megegyezéses rendezése (concordia és pax – békepolitika, imperator pacificus) a felek egyetértésével; paritásos alapon egyfajta ’népszövetségi rendszer’ létrehozása, az Európát érintő kérdések megvitatása és döntéshozatal egy egyfajta korporatív szellemű nemzetek tanácsával; konferenciák – a concilium, a compaktáták szelleme, a konciliarizmus politikai gondolkodásban való alkalmazása;

Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) uralkodása alatt Magyarország sok vonatkozásban közelebb állt az európai centrumhoz, mint a későbbiek során a történelemben. Zsigmond uralkodása alatt Magyarország képes "csatlakozni" Európához, s igaz, csak rövid időre is, egyenrangú európai monarchiává válik. Ez az az időszak, amikor először kerül igazán Magyarország az európai vérkeringésbe, először válik a királyi udvar nemzetközi csúcstalálkozók színterévé, először kerül bele a nagypolitika főáramába. A Birodalom ügyeit Budáról irányító Zsigmond V. Henrik angol, Ferdinánd aragón és VI. Károly francia királlyal egyeztetve tudja rendezni az egyházi unió kérdését a konstanzi zsinaton. A cseh-magyar-német koronákat birtokló Zsigmond már nem csak szemlélője, hanem alakítója az európai politikának. Zsigmond az első uralkodó a történelemben, aki képes ‘nemzetközi konferenciákat’ összehívni: a konstanzi zsinatot kutatva mintha a bécsi kongresszus eseményei köszönnek vissza. Képes volt összehozni Európa politikai hatalmait a konstanzi zsinatra, és a több évig tartó tárgyalássorozat eredményeképpen nemcsak az egyházi uniót sikerült elérni, hanem egy, Zsigmondnak és a vele szövetséges uralkodóknak megfelelő s azok által kézben tartott ‘új európai rend’, egyfajta pax Sigismundiana valósult meg.

Maga az uralkodó rendkívül fogékony volt az új eszmék iránt, maga is pozitívan értékelte a konciliarizmus ideáit, s a korporatív tanokat, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a halála után keletkezett, a birodalmi rendi jellegű megújítását szorgalmazó ún. Reformatio Sigismundit neki tulajdonította a korabeli közvélemény. Valójában a világi hatalom talaján is a zsinati eszme híve volt, s ahogyan a concilium elvét és az egyház korporatív jellegű reformját képviselte az ecclesia ügyeiben, úgyanúgy a világi hatalmat is via unionis és via compromissi képzelte el. Úgy gondolta, hogy az európai uralkodók rendszeresen, időről időre összegyűlnek, hogy közösen, megegyezések útján döntsenek Európa sorsáról, s közös célokért közös erőfeszítéseket tegyenek (pl. a török kiűzése és a Szentföld felszabadítása). Az ‘európai népek szövetségének’ ábrándja sok szempontból idealista alapállást tükröz ugyan s anakronisztikusnak tűnhet a ma embere számára, de a 14. század végének és a 15. század első felének konciliarista-korporatív eszméit tüzetesebben megvizsgálva azt mondhatjuk, a közös európai nemzetek consiliuma és conciliuma nem állt túlságosan messze a későbbi Európa-eszmétől.

Ennek az új rendnek az atyját viszont Zsigmondban találták meg a reform hívei: tagadhatatlanul a legmegfelelőbb személyiség volt, hogy egyesítse a háborúk szaggatta Európát és a schisma sújtotta egyházat; ő, mint rex pacificus vagy athleta ecclesiae sokak szemében testesítette meg az Európa trónusán való uralkodásra termett ‘új fejedelmet’, aki helyreállítja a világ rendjét (restitutor orbis). Való igaz, hogy IX. Szent Lajos óta ő volt az egyedüli nagyformátumú uralkodó, aki személyesen indult hadba a pogány ellen. Zsigmond, mint az ‘új megszabadító’ – németországi, tangermündei palotáját ‘Új Jeruzsálemnek’ neveztette – mély elhivatottságot érzett, hogy békét hozzon a Földre, s ennek az ihletettségnek a megnyilvánulásai szinte mágikusan hatottak ‘rajongóira’ Európa szerte. Nem véletlen, hogy a középkori magyar királyok és a német császárok közül Zsigmondnak maradt fenn a legtöbb képi ábrázolása, s ezen ikonográfiai források arról tanúskodnak, hogy Európa-szerte mély tisztelettel gondoltak Zsigmondra, mint Európa s a béke atyjára (vö. ábrázolásai Dávid király, a napkeleti bölcsek egyikeként, illetve a hét planéta között a Napként). Sienai Szent Bernáttól Alain Chartier-n át Mánuel bizánci császárig szuperlatívusokban nyilatkoztak Zsigmondról, mint zelator catholicae fideiről, a keresztény kultúrközösség természetes védelmezőjéről. A lovagi költő Oswald von Wolkensteintől a humanista Poggio Bracciolinin át II. az igen kritikus Pius pápáig mindenkit magával ragadott személyes varázsa, ‘internacionalista’ attitűdje. Már apjától, az önéletrajzot író IV. Károlytól örökölte azt, hogy igazából nem kötődött egyetlen nyelvhez vagy nemzethez sem, hanem ahogyan Károly fogalmazta meg a nationum pluralitast tartotta elsődlegesnek birodalmában. Maga Zsigmond is megfogalmazta XXIII. Jánosnak írott levelében, hogy célja, a diversitas linguarum et nationum megvalósítása Európában. Nemcsak, hogy több nyelven kiválóan beszélt, hanem latinul és görögül is képes volt vitázni teológiai, kánonjogi kérdésekben. Műveltsége és intelligenciája a kor uralkodói fölé emelte.

A concilium híve volt. Nagy szerepe volt abban, hogy a zsinati eszme nem halt el, újra erőre kapott a baseli zsinaton, a pápák erőfeszítései ellenére. Zsigmond valóban hitt az egyházi reform szükségességében, s úgy vélte, ha az egyház fejében és testrészeiben (in capite et in membris) nem újul meg, katasztrófa közeleg. A konstanzi zsinaton nem tudta keresztülvinnie a reform ügyét, szövetségeseinek mielőbb egy új pápa kellett, de lázasan dolgozott, hogy a reform ügye, az egyház korporatív szellemű átalakítása újra teret nyerjen. Konstanzban lefektették, hogy a synódusoknak rendszeres fórumoknak kell lenniük, ehelyett Márton nem kezdeményezte azt, majd amikor Zsigmond erőfeszítései miatt végül összehívta, 1423-ban Paviába, azt áttette Sienába s feloszlatta. Személyes erőfeszítései nélkül az új zsinat nem ülhetett volna össze. 1434-ben  nem hagyta el Baselt, hogy levezesse a pápa és a koncilium közti feszültséget és maga vezesse a reformtárgyalásokat. Nem hagyta, hogy a pápa feloszlassa vagy áthelyeztesse a zsinatot Bolognába s maga bábáskodott azon, hogy a zsinaton disputára tűzhessék a kelyhesek négy cikkelyét. A pápával szemben Zsigmond vált a konciliaristák védnökévé. A király maga is többször egyházi kérdésekben a zsinathoz fordult vagy ahhoz fellebbezett, elismerve annak magasabb autoritását. Az ő érdeme, hogy a kelyhesek nézeteit a zsinat beemelte az egyházba és kompromisszumot kötött a felkelőkkel. Nagy szerepe volt az 1433-as zsinati határozatok megfogalmazásában és elfogadtatásában.

Zsigmond erőfeszítései következtében jöhetett létre a schisma megszüntetését célul kitűző savonai találkozó az avignoni és a római pápa között; majd a pisai, cividalei és római zsinatok. Ő járt közbe és szerzett békét a lengyel uralkodó és a Német Lovagrend viszályában, s a litván uralkodóház belső konfliktusaiban. Ő bírta rá narbonne-i, nizzai majd perpignani tárgyalásain az aragón királyt, hogy küldje el követeit a konstanzi zsinatra és tegye lehetővé XIII. Benedek letételét. Szövetséget kötött VI. Károly francia királlyal (1413, Trino), illetve az akkor őt képviselő Armagnac-Orléansi ligával; majd amikor a zsinat és a schisma beszüntetése megkívánta, e szövetséget felrúgva csatlakozott a formálódó angol-burgundi szövetséghez. Anglia-Burgundia és Zsigmond: ez az új tengely lesz az, amely meghatározza a következő jónéhány évtized európai politikáját (1416, canterbury-i szövetség). Az új rend Európa új rendjének álmát szövögető s a régi, Capet-Valois hatalmi blokkot ’megdönteni’ kívánta.

A világ 1417-ben elfogadta döntőbíróként; a hatalmak színe elé járultak s Budára jöttek, hogy közbenjárását kérjék; nem meglepő, hogy a birodalmi rendek sem ódzkodtak attól, hogy Pozsonyba gyűljenek a Reichstagra, amikor Zsigmond úgy kívánta. 1412-ben Budán 17 nemzet, királyok, hercegek, bíborosok, a birodalmi rendek valamint a török és tatár követek soha nem látott ‘összeurópai’ seregszemlére gyűltek. Szinte állandóan úton volt, egyik tárgyalásról a másikra utazott, minden Európát és az egyházat érintő döntésnél bábáskodott. A keresztes eszméből "kihagyott" Bizánc bizalommal tekintett Zsigmond felé: már a konstanzi zsinat előtt tárgyaltak Bizánc "új szerepéről" és a közös keresztes háborúról; majd az újabb török blokád idején a "paionok dicső királya" segítségét kérte VIII. János is (1424). Zsigmondnak a bázeli zsinat idején is része volt abban, hogy létrejöjjön a Firenzei Unió (1439), amit elengedhetetlennek tartott, hiszen enélkül sem fejedelmek, sem a pápa nem jön Bizánc segítségére, Bizánc nélkül pedig nem lehet kiűzni a törököt. A zsinat ideje alatt tárgyalt János császárral, s el is határoztak egy török elleni hadjáratot 1437-re. Utolsó nagy terve az volt, hogy helyezzék át a zsinatot Budára.

 

Zsigmond törökellenes politikája

Európa először az 1390-es évek elején ismerte meg a nagy károlyi magasságokba emelkedő Károly imperator fiát, amikor páratlan elszántsággal propagálta egy nagy közös európai keresztes hadjárat tervét a Balkánra (ő volt a felújítója a passagium generale eszméjének, mely szerint a török előrenyomulásának csak egy közös, minden nemzetet magában foglaló keresztes hadjárattal lehet gátat szabni). A Szentszék nem volt képes egy olyan erő felállítására, amellyel a török ellen a siker reményével lehet fellépni. Nem lehetett többé a 13-14. századi, néhány megszállott uralkodó keresztes szövetségével célt érni, egy új, egész Európára kiterjedő keresztes vállalkozás, egy igazán jelentős haderő szükségeltetett, amely nemcsak az önjelölt bajnokokat foglalta magában, hanem a kereszténység igazán tekintélyes és politikai hatalommal bíró figurái. Ennek megszervezésére ekkor a romjaiban hánykódó pápaság nem volt képes, s nem is lesz IV. Jenő és II. Pius koráig. Ezt a szerepet vállalta magára Zsigmond. Rá kellett ébreszteni Európát, hogy Jeruzsálemet itt Európában kell megvívni.

Az 1390-es első betörés után a törökök Galambóc elfoglalásával hídfőálláshoz jutottak, majd a következő években nagy erőkkel pusztították a Szerémséget és a Temesközt, falvak és mezővárosok tucatjait dúlva fel. Zsigmond mindenesetre nemesi felkelést hirdet és nyugati segélyhez folyamodik: Csehországban Venceltől kér segítséget. A bécsi évkönyv nyomán tudjuk, hogy sziléziai, cseh, osztrák és angol lovagok is érkeztek, akikkel olyannyira sikerült megerősíteni a hadsereget, hogy Bajazid szultán kitért az összecsapás elől. A király a keresztény lovagság szerepvállalása és a török kitérés hatására komolyan foglalkozni kezdett egy nagyobb keresztes had felállításával. Ezzel párhuzamosan az égei-tengeri latin területekről szintén riasztó hírek érkeztek: 1392-ben a „Villámcsapás”, I. Bajazid szultán elfoglalta Szkopjét, 1393-ban Thesszáliát és Tirnovot, majd 1394-ben Havasalföldet hódoltatta, ugyanakkor Konstantinápoly nyolc évig tartó ostromába kezdett. II. Mánuel császár sürgős segítséget kért a pápáktól és a fejedelmektől. A magyar uralkodó rendkívüli erőfeszítéseket tett egy olyan közös fellépés érdekében, amilyet Európa már évszázadok óta nem látott. Már az 1393-as boszniai törökellenes hadjáratban is valószínűsíthető nyugati lovagok részvétele. A törökök 1394-ben szabadon átvonultak Bosznián és megtámadták Macsót, Orsova pedig, a Duna balparti magyar várai közül elsőként török kézre került. Ráadásul török portyázók az egész Barcaságot feldúlták, aminek komoly pszichikai hatása lehetett. Ezért aztán Zsigmond ezen a vidéken még erőteljesebben sürgette a nyugati segítséget: ekkor jöttek az országba francia lovagok.

Kis-Nikápoly visszafoglalásával (1395) Zsigmond fontos stratégiai ponthoz jutott Bulgária területén. Ez által lehetőség nyílott arra, hogy egy nagyobb hadjáratban vissza lehessen szorítani az oszmánokat a Balkánon. Zsigmond ki akarta használni a kínálkozó esélyt, ezért mindent megtett, hogy a fejedelmeket szerepvállalásra bírja. A magyar király követei európai körútra indultak: felkeresték a passagium potenciális résztvevőit, Lancaster, Orléans és Burgundia hercegét, VI. Károly francia királyt és rögzítették a hadjárat részleteit. Az európai közgondolkodásban már Nikápoly előtt elfogadottá vált, hogy a Szentföld felszabadítása csak úgy lehetséges, ha Magyarország déli határairól visszaszorítják a törököket. Zsigmond tudatosította az oszmánok jelentőségét: a keresztes hadjárat nem hasonlítható a hitetlen litvánok, mórok, vagy mamlúkok elleni akciókhoz, sokkal több azoknál. Zsigmond egységes front mögé sorakoztatta fel a fejedelmeket, amire korábban senki sem volt képes. Európa reménnyel tekintett Zsigmondra, az új keresztes princepsre.

A tervek szerint a Nikápolynál győzelmet arató keresztes had a Fekete-tenger partján felszabadítaná a blokád alól Konstantinápolyt, majd a bizánci–velencei–ciprusi–rodoszi flotta a Hellészpontosz lezárásával biztosítaná a szárazföldi erők előrenyomulását, amelyek így a kis-ázsiai stratégiai kikötőket megszállva újabb utánpótlási pontokat nyernének a törökök további visszaszorításához. A soha nem látott keresztes felbuzdulás következtében a legdicsőbb lovagok serege indult Magyarországra. Mára már világos, hogy a nikápolyi csatát (1396) a keresztes had éppen e dicső lovagok meggondolatlan akciója miatt veszítette el, pedig a magyar király helyesen mérte fel a követendő taktikát: az ütközetet a magyar és a havasalföldi csapatoknak kellett volna megnyitniuk. Nem szabad, hogy a forrásokban megjelenő és később elterjedt negatív kép a csatamezőn elbizakodottan viselkedő, majd elmenekülő Zsigmondról befolyásolja értékítéletünket a valójában páratlan diplomáciai tevékenységet végző uralkodóról. Az igazság az, hogy Zsigmond csak akkor menekült a Dunán horgonyzó hajókra, amikor az elkerülhetetlen vereség már nyilvánvalóvá vált.

Zsigmondot nem vetette vissza a vereség: hazafelé megállt Konstantinápolyban, hogy a császárral a következő hadjáratról tárgyaljon. A törökök valóban nem számítottak volna arra, hogy a keresztes had képes azonnal regenerálódni, és sokkal inkább a váltságdíjakkal volt elfoglalva, így meg lehetett volna lepni Bajazid szultánt. Zsigmond írt a johanniták nagymesterének és egy közös keresztes flotta felállítását szorgalmazta a még mindig blokád alatt lévő Konstantinápoly védelmére. A nikápolyi fogságából éppen kiszabaduló Boucicaut marsall, Zsigmond terveinek megfelelően, rögtön indított is egy kisebb sereget a perai kikötő felmentésére. Az újabb keresztes hadra igen nagy szükség lett volna, hiszen Hervoja bosnyák nagyúr török csapatokat hívott be, 1400-ban Szerbiába a törökökkel szövetséges Lazarević István ellen kellett vonulni, majd 1401-ben a törökök betörtek Erdélybe is. A Zsigmond által felvetett újabb keresztes tervet propagálandó 1399-ben II. Mánuel bizánci uralkodó végigjárta az európai udvarokat, és számos ígéretet kapott. IX. Bonifác pápa pedig meghirdette a keresztes hadjáratot, méghozzá első ízben úgy, hogy a felhívásban célként a „Magyarország elfoglalására törekvő” törökök elleni fellépés szerepelt. Az 1402-ben Gallipoli visszafoglalására indítandó akció azonban végül el sem indult: Zsigmondot belpolitikai válság kötötte le, más fejedelem pedig nem ajánlkozott, noha VII. Ince már 1405-ben nagy terveket szőtt. Timur Lenk ankarai győzelme (1402) után volt esély a török kiűzésére: egy nagyobb és hosszabb ideig együtt maradó sereg sikerrel felszabadíthatta volna Európát.

Zsigmond politikája elnyerte Mánuel császár rokonszenvét, és keresztes terveiben a király valóban számított a császárságra. A Balkánon is megengedőbb hangnemet ütött meg, hiszen adott körülmények között inkább a keresztény erők összefogására volt szükség, mintsem szigorú térítésre. Zsigmond politikája látszik megvalósulni, amikor 1405-ben VII. Ince arra kéri Mánuel császárt, hogy maga válasszon papokat, hogy Boszniától a Havasalföldig a crucis officiumot hirdessék. A keresztes elképzelésekből korábban „kihagyott” Bizánci Birodalom bizalommal tekintett Zsigmondra: már a konstanzi zsinat előtt tárgyaltak a császár „új szerepéről” és a közös keresztes háborúról. Az újabb török blokád idején a „paionok dicső királyá”-nak segítségét kérte Demetriosz Palaiologosz, a császár ifjabb fia (1421), és a későbbi VIII. János is (1424). Zsigmond a bázeli zsinat idején (1431–1449) a későbbi Firenzei Unió létrejöttében is szerepet játszott (1439), ami nélkül sem a fejedelmek, sem pedig a pápa nem indult volna Konstantinápoly segítségére. A zsinat ideje alatt tárgyalt János császárral, és 1437-re el is határoztak egy török elleni hadjáratot. Zsigmond a zsinatot át akarta helyeztetni Budára, mert a császár tekintélyét emelte volna a görög egyházban, ha a zsinat által a kereszténység védőjévé kinevezve indulna keresztes hadba Zsigmonddal, aki a zsinaton ismét több ízben kifejezte óhaját, hogy legyen megnyugvás a pápa és a zsinati párt között, hogy minden erejüket a keresztes hadjáratra fordíthassák.

Annak ellenére, hogy az ankarai győzelem után az oszmán előrenyomulás megtorpant, Zsigmond volt az egyetlen fejedelem, akit nem „altatott el” I. Bajazid veresége és a kereszténység „atlétájaként” továbbra sem lanyhulva szervezte az újabb passagiumot. 1407-ben arra kérte XII. Gergely pápát, hogy a bosnyákok (és török támogatóik) elleni hadjáratát már a kereszt jelével vívhassa. A keresztes háború Zsigmondnál nyert új értelmet: nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy Nikápoly után Magyarország még nemzetközi támogatással sem léphetett fel támadólag, mert az Oszmán Birodalom más erőt képviselt, mint Szaladin óta bármely török vagy arab emirátus. A támadó háborúk helyett inkább a határ védelmét kellett megerősíteni. A passagium nem került le a napirendről, de ezentúl védekező passagium particularékra volt szükség, lépésről lépésre előrehaladva, egy védőpajzsra és széles utánpótlási hátországot biztosító szövetséges vagy függő balkáni fejedelemségekre támaszkodva. Csak így lehetett fokozatosan visszaszorítani a törököket a Balkánon. A törökellenes hadjárat már nem azt jelentette, hogy néhány lovag megsarcol egy kis-ázsiai emírt, hanem sokkal kézzelfoghatóbb határvidéki harcot egy-egy vár – például Szendrő – megtartásáért. Zsigmond érdeme, hogy el tudta hitetni a lovagi romantikában álmodozó lovagokkal és a sokszor teljes naivitásban élő pápákkal, hogy a keresztes háború ebben a korban már nem az Alexandria megvívásáról szőtt ábrándokat jelenti. A pápaság lassanként megértette Magyarország és Zsigmond zelator christianitatis szerepét a pogány elleni küzdelemben. Magyarország ekkor jelenik meg a „kereszténység bástyája és védőpajzsa”-ként (propugnaculum et clipeus christianitatis) Zsigmond frazeológiájában. Az 1410-es évek elején kérte a fejedelmeket, hogy a konstanzi zsinatra (1414–1418) gyűlve készítsék elő a görög egyházzal való unió és a passagium tervét. A keresztes hadnak Magyarország és Konstantinápoly felszabadítására kell indulnia, majd az áttérő ortodoxokkal együttesen visszaszorítani a törököket, mivel Bosznia példája – ahol a bosnyák Hervoja 1413-ban és 1415-ben török segítséggel legyőzte a magyar sereget – megmutatta, hogy az oszmánok hamar kiheverték Timur győzelmét, és bármelyik pillanatban megindulhattak Európa felé.

Zsigmond Konstanzban ismét többször hitet tett a keresztes háború mellett. Kijelentette, hogy valamennyi hadakozó fél között békét akar teremteni, hogy a Szentföld felszabadítására vezesse a keresztény fejedelmeket. Mivel Zsigmond előszeretettel ecsetelte a törökök okozta pusztításokat, a zsinat több alkalommal is keresztes háborút hirdetett. V. Márton pápa 1420-ban utasította az egyháznagyokat, hogy „valahányszor Zsigmond általános hadjáratot indít a törökök ellen, hirdessenek keresztes háborút”. A széles látókörű uralkodó azonban nyilván tisztában volt azzal, hogy amíg angol–francia, vagy burgundi–orléansi béke nem születik, Nyugatról nem számíthat számottevő keresztes vállalkozásra. Bár Európa dicső lovagjai, V. Henrik angol király, illetve a burgundi hercegek számtalanszor kifejezték óhajukat, hogy Magyarországon akarnak harcolni a törökök ellen: ebből mindössze annyi valósult meg, hogy a 15. század folyamán Zsigmondnak, Ulászlónak és Mátyásnak angol, francia és burgundi lovagok a lovagi lét fő kívánalmává váló magyarországi hadjáratot („voyage de Honguerie”-t) teljesítendő felajánlották szolgálataikat a törökök ellen. Komolyabb nyugati szerepvállalásra a realitások talaján nem lehetett számítani. Zsigmond kénytelen volt maga megszervezni a kereszténység védelmét, s így a balkáni fejedelmekkel kötött szerződések és a déli végvárrendszer kiépítése az egyetlen olyan cselekmény, amit az 1440-es évekig keresztes vállalkozásként értékelhetünk.

Egy-egy kritikus pillanatban azonban Zsigmond újra és újra megkísérelt némi segítséget kicsiholni a keresztény fejedelmekből. Sokat fáradozott a Német Lovagrend és a lengyel király kibékítésén, és azon, hogy energiájukat a törökök elleni keresztes háborúra fordítsa. A teuton lovagokat 1429 és 1432 között betelepítette a Szörénységbe. Velencétől is rendszeresen kért gályákat, és megpróbálta bevonni a törökök elleni akciókba, többször is felszólítva a háborús tervek kulcspontja, Gallipoli megszállására. Elsősorban azonban csak konstanzi szövetségeseire, Burgundiára és Angliára támaszkodhatott, a keresztes háború hagyományos támaszára, Franciaországra nem. Zsigmond az általa összekovácsolt szövetségi rendszert igyekezett felhasználni a törökök ellen, ezért is hagyta például jóvá az új, Plantagenetek uralta Franciaországot teremtő troyes-i szerződést. A további kezdeményezéseket azonban a huszita harcok és Zsigmond lekötöttsége hátráltatta, pedig 1425-ben még a Velence is hajlandó lett volna részt venni egy birodalmi–magyar keresztes hadjáratban.

 

1426-ban a kereszténység újabb csapást szenvedett: a mamlúkok feldúlták Ciprust. A következő években azonban hiába szerveződött hatalmas keresztes flotta pápai, aragón, milánói és velencei hajókból, mivel Zsigmond nem hagyhatta ott az ostromolt Galambóc várát, vezető híján a flotta el sem indult.

Galambóc ostromára készülve Zsigmond kénytelen volt az európai fejedelmek segítségét kérni. Az Oszmán Birodalom tekintélye helyreállt, II. Murád újraélesztette a hódító szellemet: Kis-Ázsiában több emirátust annektált, visszavette Thesszalonikét, Szerbia keleti, Bosznia déli felét. 1420-ban, 20 év után ismét török dúlta Erdélyt és Havasalföldön oszmán-párti vajda került a trónra, így az 1430-as években Erdély állandó török pusztításoknak volt kitéve. Galambóc stratégiai helyzete Nándorfehérváréhoz hasonlított: a Duna jobb partján, a Vaskapunál állt, és a török egyik szerbiai felvonulási útját védte, ugyanakkor a Szörénynél és Orsovánál becsatlakozó bolgár hadiút is erre vezetett. Mivel a román hűbéres fejedelem, Mircea cel Bătrîn halálával Havasalföld nem állt ellent, csak Szörény nézett szembe a szultáni hadakkal, s Galambóc a terhet csökkenthette volna.

A galambóci erőd birtoklása – Kis-Nikápolyhoz hasonlóan – kiinduló bázist jelenthetett volna egy törökellenes keresztes had balkáni felvonulásához. Lazarević István halála után a Zsigmonddal kötött szerződést felrúgva a szerbek átadták a várat a törököknek, akik ezáltal hídfőállást nyertek Magyarország elleni terveikhez. Ezért Zsigmond kétségbeesetten a Nyugat fejedelmeihez fordult. Galambóc ugyan elveszett (1428), de Zsigmond azonban továbbra is számított a segítségre, hiszen az al-dunai várak, Orsova, Keve és Haram, valamint az ország délkeleti szöglete egy csapásra közvetlen veszélybe kerültek.

Így Zsigmond kénytelen volt egyedül ellenállni. Védelmi rendszere viszont jól működött: az ország kulcsai háborítatlanul álltak, 1437-ben felmentették Szendrőt, 1440-ben pedig Tallóci Jován vránai perjel hat hónapig védte Nándorfehérvárt II. Murád hadaival szemben. A védelem óriási pénzeket emésztett fel, centralizált irányítással és rendkívüli jövedelmek kiutalásával azonban a király megtalálta a megoldást: Ozorai Pipó, majd a Tallóciak kezébe só-, kamarabevételeket és egyházi javadalmakat helyezett. Zsigmond erősítette a tüzérséget és cseh zsoldosokat fogadott fel. Ez a rendszer, az 1435. évi dekrétum hadi reformjaival együtt olyan stabilitást biztosított, amelyre a későbbi keresztes tervek építeni mertek. Zsigmond országa erőt képviselt: a törökellenes harcok hátországaként a kereszténység bátran tekinthetett rá, a pápa pedig tovább álmodhatta keresztes terveit.