Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


IOHANNES DE KIKULLEW
ET ANONYMUS MINORITA

CHRONICA

De gestis Ludovici I. regis Hungarorum

 Előbeszéd

A királyok királya, az egész földkerekség uralkodóinak ura, aki a mennyekből uralkodik mindeneken, létrehozza a dolgokat s tetszése szerint rendelkezik. Ő a legnagyobb méltóság, bölcsesség, hatalom, tőle az idők és korok változása, megsemmisít és létrehoz birodalmakat, erős és hatalmas úr ő, hatalmas úr a harcban. Mint napból a sugarak, úgy ered belőle minden hatalmasság. Az ő hatalma alatt uralkodnak a királyok s kormányoznak a fejedelmek. Ő a seregek ura, a hadirendek sorakoztatója, a lelkek erősítője, ő tanítja harcolni a kart. Nagy hatalommal tisztító ítéleteit úgy hajtja végre, hogy fejedelmek hatalma alá veti azokat, akiket meg akar törni. Szükségszerű tehát, hogy az isten magasztalja fel hatalmának ormán a dicsőségesen uralkodó s győzelmesen diadalmaskodó fejedelmet, ékesítse jó hír illatával, díszítse sereggel, hogy magasztos híre elterjedve a földön s dicséretes tettei révén az égbe emelkedve magasztalást érdemeljen az istennél, s dicséretet a különböző nemzeteknél.

A bölcsek legbölcsebbike és fejedelme, Aristoteles a Titkok Titkáról[i] szóló könyvében azért ír Nagy Sándornak ekképpen: Dicsőségvágyunk értelmünk első jele. Mert híres és dicsőséges lesz, aki igazán kívánja a hírnevet. Az uralkodásnak tehát legfőbb és magától értődő kelléke a dicsőség, mert az uralomra sem önmagáért, hanem a vele járó dicsőségért törekszünk. A bölcsesség és az értelem kezdete tehát a hírnév után való vágyakozás. S hogy ösztönözze, hozzáfűzi Aristoteles: Rajta hát, ó Sándor, törekedj hírnévre, szeresd a dicsőséget, mert nincs oly drágaság, nincs oly kincs, mely felérne a jó hírrel.

Továbbá világos, hogy a bölcs és ékesen szóló Vegetius[ii] is a katonáskodást és a háborúban való jártasságot ajánlja mindenek felett a katonai tudományról írt könyvében. Szerinte ugyanis ez az, ami a rómaiakat leginkább emelte fel, mivel legkivált a hadügynek szenteltek figyelmet, és a legnagyobb erőfeszítéssel azzal foglalkoztak, hogy miként vethetik maguk alá a népeket. Ezért, mint ugyancsak Vegetius írja, az legyen a fejedelem legfőbb gondja, hogy bővelkedjék a polgárokra támaszkodó hatalomban, hogy ezáltal vesse maga alá a népeket. Ismét másutt írja egy bizonyos bölcs: Midőn az utódok emlékezetére feljegyezzük a feje­delmek és lovagok dicséretre méltó hőstetteit, emlékezetre méltó cselekedeteit, hadakozásait, diadalait, véletlen eseteit és sikereit, mi mást teszünk, mint hogy a harci vágyat ösztönözzük? Ezáltal haditettekre tüzeljük a hallgatók buzgó lelkét, hogy ez a példa bátrabbakká és lelkesebbekké tegye őket a fáradalmak és a háborúval járó szenvedések elviselésére, mert a múlt feltárása a jövő tanítása. Ezért én, János, most az erdélyi egyházmegyében Küküllő főesperese, a lelkiekben esztergomi általános helytartó, akkor, bár érdemtelenül, a király titkos jegyzője, elhatároztam, hogy a szent királyok törzsökéből eredett nagyságos fejedelem­nek, Lajos úrnak, isten kegyelméből Magyarország stb. királyának tetteiből, nemzetének és seregének harcaiból, hogy gondatlan hanyagság miatt feledésbe ne merüljenek, bár a sok közül csak keveset az utódok tudomására hozok, éspedig abban a rendben, amint történtek; s fejezetről fejezetre és részről részre címekkel láttam el ezeket az olvasó hasznára, hogy nyomban megtalálható legyen, amit keres. Négy részre is osztottam[iii] amint ez alább, az egymás után következő részekből kitűnik. Ha pedig valamit helytelenül vagy pontatlanul írtam volna meg, kérem a gondos és jóságos olvasót, pótolja a pótolandót, és javítsa ki mindazt, ami méltatlanság nélkül kijavítható.

I. fejezet
Lajos király koronázása, élete és hadjáratai

Midőn Károly király, a magyarok dicsőséges és boldog emlékezetű fejedelme az Úr hívására eltávozott ebből az életből, az Úr megtestesülésének ezerháromszáznegyvenkettedik esztende­jében, az apostolok oszlását követő vasárnap[iv] fiát, Lajos királyt, életének tizenhetedik évében Magyarország főnemesei, főemberei, bárói, lovagjai és minden nemesei egy szívvel, egy akarattal és nagy pompával Székesfehérvárott szerencsésen megkoronázták. A természet rendje szerint őt megillető jogon követte atyját királyi trónján. Virágzó ifjúkorban kezdte meg uralkodását; az érettséget többre becsülte az ifjúságnál, s növekedvén a tehetséges ifjú, ko­moly életfelfogású lett. Számos erényben gyarapodott. Felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy a maradéknál is haláluk után dicsőség legyen az osztályrészük. Erre gondolva elmél­kedett és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerőn elragadtak.

III. fejezet
Sándor havasalföldi vajda meghódolása

Volt ama részeken egy fejedelem vagy nagyhatalmú báró, Sándor havasalföldi vajda, aki Lajos király fennhatósága alá tartozott. Ez atyjának, néhai Károly királynak idejében letért a hűség útjáról, fellázadt és hosszú ideig megmaradt lázadásában. Meghallván azonban Lajos király kegyességének és hatalmának hírét, önként személyesen hozzá ment, ezeknek a részeknek határa táján a királyi fölség lába előtt földre borult s megtért illő engedelmességre és hűségre. Ünnepélyes ajándékokat és drágaságokat adva újból elismerte urát és a szent koronát, azután örömmel és vigassággal hazatért. Ez időtől fogva meg is maradt hűségében.[v]

IV. fejezet
Lajos király anyjának, Erzsébet királynénak utazása.

Endre király azonban még mindig nem uralkodott Apuliában.[vi] Erzsébet úrasszony, Magyar­ország királynéja, a két király anyja tehát Károly király halála után megfogadta, hogy meglátogatja a szentek ereklyéit, s tiszteleg Péter és Pál apostolok küszöbén. Nem térítette el őt ettől asszony volta, nem ijesztette el a hosszú út fáradalma, nem rémítette meg a tenger sokféle veszedelme, hanem mennyei oltalomra bízva magát, égi vágytól felgyulladva, az Úr ezer­háromszáznegyvenharmadik évében Szentháromság ünnepén[vii] Visegrádról férfias lélekkel útnak indult Itália felé. Tisztes háznéppel, úrasszonyok és nemes leányok, bárók, lovagok és udvarnokok sokaságával, számos nagy felszereléssel ment el és vonult ki, királyi méltósághoz illően. Költségekre huszonhétezer márkát vitt magával tiszta ezüstben és tizenhétezer márkát a legtisztább aranyban. Fia, Lajos magyar király úr még négyezer igen jó arany márkát küldött utána. Mintegy félköbölnyi forintja is volt, sok apró dénárja pedig az ország határáig.

Nagyon tisztes és hasznos szolgálatot tettek a velenceiek is a királynénak. Saját költségükön ugyanis az egész tengeri útra buzgón két gályával szolgáltak az úrasszonynak. Igen nyugalmas tengeri úton érkezett Apuliába; elébe jött fia, Endre király, hitvesével, Johanna királyné asszonnyal. Nagy, díszes ünnepséggel fogadták Erzsébet királyné asszonyt, s Szent Jakab apostol vigiliáján[viii] örvendezés közepette vonultak be mindnyájan Nápolyba. Mikor tehát a magyar királyné Nápolyban időzött, tanácsot tartva ünnepélyes követeket küldött az apostoli székhez: Miklós nádorispánt, Pál királyi udvarbírót, Vörös Tamást, Vid fráter nyitrai püspököt, Péter fia Tamást, valamint a beneventói érseket és még számos nemest, hogy a pápa tegye áldásával királlyá Endre urat, s koronázza meg. Eközben Erzsébet királyné asszony teljesíteni kívánván az isteneknek és a szenteknek tett fogadalmát, a szent kereszt felmagasz­talásának ünnepén[ix] Nápolyból Szent Péter és Pál apostolok küszöbének látogatására ment; egész házanépével, a nápolyi érsekkel és számos apuliai nemessel Róma felé indult. Nagy, csöndes békességgel haladtak át a városokon és várakon, övéi közül senki ellen sehol sem tettek erőszakot avagy jogtalanságot. Hallván pedig a föld lakosai, hogy Erzsébet királyné erényeivel, tisztes erkölcseivel és állandó jámborságával ragyogó csillagként fényeskedik, s hogy övéi teljes illedelemmel vonulnak át, az utakon és az utcákon elébe futottak, hogy lássák, és ugyancsak megbámulták. Megpillantva őt, csodálattal és örömmel, egy szívvel magasztalták az istent, hogy ily nemes úrasszony és ily fenséges királyné, elhagyva országát és palotáját, eljött a világ végéről, akárcsak Sába királynője, hogy keresse és kiérdemelje a Megváltó kegyelmét. Mikor pedig néhány nap múlva szerencsésen megérkezett Rómába, jövetelére megmozdult az egész város: a Tiberis egyik partjáról a Colonnák, a másik partjáról az Orsinik[x] fogadták a királynét nagy tisztességgel. A nép pedig, apraja-nagyja, asszonyok és leányok elébe futottak, s amerre a királyné elhaladt, fennen kiáltozták: Éljen a magyar királyné! - s visszhangzott a föld kiáltásuktól. A dolog különben szokatlan volta miatt nézték mind a népek, és mindannyiukat bizonyos lelki öröm töltötte el az ő látására. Mikor azután Szent Péter apostol templomának kapuja elé ért, az egész római Collegium körmenetben fogadta a királynét nagy dicsőséggel és tisztelettel. Szent Péter apostol oltárára és ereklyéire azután királynéi bőkezűséggel pompás ajándékokat helyezett: kelyheket, jeles ékességeket és forintokat. Még sok kolostorba, templomba és szent helyre látogatott el, sok ajándékkal és felajánlással tisztelte meg azokat. Megengedték neki azt is, hogy jobban megnézze Krisztus képét, vagyis a Veronika kendőjét;[xi] kétszer ment fel a lépcsőn, s midőn áhítatosan odajárult, nagy tisztességgel és alázatossággal imádkozott. Mindezeket elintézve és elvégezve, Szent Ferenc nyolcadán[xii] búcsút mondott, s nagy ujjongás és öröm közepette visszatért Nápolyba. Alázatossága ugyanis példája lett mindeneknek.

Mialatt az említett követek Avignonban a rájuk bízott ügy elintézésével foglalkoztak, Lajos úr, Magyarország nemes királya az Úr ezerháromszáznegyvenötödik évében illő kísérettel átment Csehországba apósához, akinek leányát, Margitot már feleségül vette. Tanácsot tartva az öreg cseh királlyal és ennek fiával, apósával, vitéz és erős hadat gyűjtöttek.[xiii] A Boldog­ságos Szűz Mária ünnepe táján egyetlen nap alatt átkeltek a befagyott vízen,[xiv] s a pogány lit­vánok ellen indultak; tűzzel-vassal akarták elpusztítani földjüket. Csakhogy déli szél tá­madt, megolvasztotta a jeget, s ha késedelmeskednek, veszedelembe kerülnek. Ezért mihamarabb megfordultak s eredménytelenül, üres kézzel tértek vissza.

V. fejezet
Lajos király segítséget nyújt a lengyel királynak

Lengyelország védelmére, Kázmér király megsegítésére hasonlóképpen átküldötte a serény vitézt, Szécsi Miklóst Poháros Péterrel és más vitézekkel, nagy haddal János cseh király úr, a felséges fejedelem ellen, aki nagy hatalommal támadta meg ezt az országot és Krakkó városát. Ezek megvédték Lengyelországot a cseh király támadásától és pusztításától, a várost felszaba­dították az ostrom alól és meghagyva a lengyel királyt hatalmában, szerencsésen hazatértek.

VI. fejezet
A tatárok elleni hadjárat

Hasonlóképpen, amikor a tatárok népei Magyarországot dúlva, gyakran támadtak az erdélyi részek határaira meg a székelyekre: a király elküldte a serény és harcias férfiút, Lackfi Endre erdélyi vajdát a székelyek nemeseivel és erős nemzetével a tatárra.[xv] Erővel benyomultak földjükre, s Athlamosz fejedelmükkel együtt, aki ellenállt, és nagy sereggel szállott szembe velük, legyőzték őket, a fejedelmet lenyakazták, sok zászlót és tatár foglyot küldtek át a királyi felségnek Visegrádra. Ezután a székelyek is többször támadtak a tatárokra, s nagy zsákmánnyal tértek haza. Aki tatár életben maradt, messze tengermelléki tájakra futott el a többi tatárokhoz.

VII. fejezet
Hadjárat a horvátok ellen

Végül tanácsot tartva főembereivel, lovagjaival és báróival, elhatározta, hogy hadat indít az ellene hűtlenkedő és lázadó horvát Cirjék fia Gergely és Nelipic ellen, akik a szent korona rovására Horvátországot, Dalmáciát és Szlavónia nagy részét bitorolták. Megindult nagy haddal és más részek fejedelmeivel, A zsarnokok és lázadók, Cirjék fia Gergely és Iván, az elhalt Nelipic fia, kény­telenek voltak odamenni s meghódolni a szent koronának. S bár megesküdtek, hogy híven szolgálnak - s ezért a király némelyiküket visszahelyezte birtokába, és seregével hazatért -, ugyanaz a Cirjék fia Gergely mégis fellázadt. Másodízben Lajos király óriási sereggel küldötte ellene báróit és lovagjait, akik Horvátországot visszaszerezték, letörték a lázadó hetykeségét, őt és cinkosait arra kényszerítették, hogy engedelmeskedjenek a királyi felségnek, és vessék alá magukat kegyelmének. Nagy vigassággal tértek haza.

X. fejezet
Lajos király nápolyi hadjárata

A király hadsereget gyűjtve és Itália különböző tartományain keresztülhaladva Nápoly felé igyekezett.[xvi] Útközben a fejedelmek és városok mindenütt nagy tisztelettel fogadták, s dúsan megvendégelték. Néhány város ura, így a malatestai Malatesta, a forli Ferenc, a mantovai Fülöp s mások, fegyveres szép hadinéppel egészen Nápolyig kísérték. A király tisztességgel és vitézi övvel tüntette ki őket.[xvii]

XI. fejezet
Johanna királynőnek és férjének, Lajosnak menekülése

Meghallva jövetelét Johanna királynő, férjével Tarantói Lajossal[xviii], aki királyként viselkedett, a királytól való féltében három gályán a tengeren át titkon elfutott, s Avignon tartomány felé igyekezett. Lajos király pedig bevonult Nápoly városába, ahol nagy ünnepélyességgel és örömmel fogadták. Ettől fogva Magyarország, Jeruzsálem és Szicília királyának nevezte magát. Míg itt tartózkodott, nyomozni kezdte, kik bűnösök és részesek öccse, Endre király halálában.[xix] Ezeket a királyi hercegeket fogatta el: a durazzói herceget két fivérével, Lajossal és Róberttal, továbbá másokat, mégpedig a tarantói fejedelmet és Fülöpöt, aki fia volt Johanna királynő férje, Lajos fivérének. A durazzói herceget bűnösnek találta, s Aversa városában, Endre király palotájában - amelyben akkor lakott, amikor megfojtották és megölték - lenya­kaz­tatta. Az említett többi herceget Endre király gyermekével, Károllyal együtt megbízható bárók és vitézek kíséretében Magyarországba küldte; amiért elmulasztották megbüntetni a felségsértőket, feltehető volt, hogy némiképpen hozzájárulásukat adták ehhez a nagy bűnhöz - az ismeretes mondás szerint: aki nyíltan nem fordul szembe a gaztettel, titkon részt is vesz benne. Visegrádra vitték őket őrizetbe. Nagy buzgalommal és tisztességgel, jól és bőven ellátták őket, miképpen illik a királyi felség atyafiságához.

XVII. fejezet
Lajos király második apuliai útja

A király úr pedig be sem várva serege összegyülekezését, késedelem nélkül hirtelen áthajózott Apuliába[xx] néhány báróval és lovaggal, akik között a főbbek voltak Gilét fia Miklós nádor, ennek fiai, János és Domokos lovagok - és öccse, Gilét fia János. Továbbá Tót Lőrinc fia Miklós meg öccsei, Lőkös és Bertalan. Továbbá Bebek fiai, István és György; Szécsi Miklós, Tamás vajda fia, Konia; Lackfi András vajda és öccsei, Miklós, Pál és Mihály. Továbbá a főpapok közül a Krisztusban tisztelendő atya, Miklós zágrábi püspök úr, akit Aversa városában szenteltek püspökké, s a tiszteletre méltó férfiú, István budai prépost úr, fivérével, Jánossal, a serény vitézzel, Kanizsai Lőrinc fiával. Megérkezett a király Manfredónia kikötő­jébe; békésen, a község hozzájárulásával bevonulva a városba, elfoglalta Teanót és Barlettát, továbbá ostrommal foglalta el és bevonult Bari városába, ahol Szent Miklós pápa van eltemetve. E város elfoglalt erős és megerősített várában szállt meg, s dúsan és bőkezűen osz­tatta a zsoldot a német katonáknak, szám szerint négyezer bőrsisakosnak, akiknek kapitánya az említett Wolfhard fivére, Wolfhard Konrád volt.[xxi]

XIX. fejezet
Canosa várának elfoglalása

Azután a király, aki a napokon át szüntelenül vonuló sereggel fegyveresen szokott a katonai csapatok közt lovagolni, megindította seregét és megszállta Canosa várát[xxii]. Ostrommal foglalta el, vagy helyesebben: visszafoglalta. Mikor ugyanott maga is fegyveresen iparkodott felmászni egy létrán, a ledobott kövek súlyosan megütötték; lezuhant az árokba, s testén súlyos zúzódásokat szenvedett. A bárók és lovagok felette megdorgálták, amiért olyanra ragad­tatta magát, ami nem illik a királyi méltósághoz.

XX. fejezet
Tarantói Lajos zsoldosai fogságba esnek

Néhány várat foglalt el ezután, majd bevonult Lucerába, melynek falai le voltak rontva. Ennek közelében egy igen erős vár volt Lajos, Johanna királynő férje kezén. Míg a király ebben a városban volt, Lackfi Miklós és Pál alig ötven magyar zsoldossal harcban elfogott a mezőn százhúsz fegyveres katonát Tarantói Lajos szedett-vedett népéből. Lóháton és fegyveresen, de hátrakötözött kézzel vezették őket a király elé. Azon a napon a király megvendégelte ezeket a klastromban, a szerzetesek refectoriumában, másnap azután elszedte lovukat, fegyverüket - mint ezt az elfogott zsoldosokkal teszik -, majd elengedte őket.

XXII. fejezet
A királynak Aversa mellett történt megsebesülése és a város elfoglalása

Mikor pedig a király seregével Aversa városát kezdte ostromolni, s maga is részt vett az ostromban, egy hajítógép nyila életveszélyesen megsebesítette a lábán. Csak az isteni segítségben és az orvosok gondoskodásában bízva menekült meg a haláltól. Jó három hónapig eltartott az ostrom.[xxiii] Tarantói Lajosnak mintegy háromszáz fegyveres német zsoldosa hirtelen és váratlanul naponta kirontott a városból, támadást intéztek, ütközetbe bocsátkoztak a király német és magyar hadinépével. Miután pedig mindkét részen sokan megsebesültek, ismét visszafutottak a városba. Az ostrom tartama alatt a városban elfogyott az eleség, s az éhínség miatt sokat kiűztek onnan; ezeket a királyi sereg elfogta. Miután ezért a katonák nem tudták tovább tartani a várost, feladták az erős várral együtt. Pignataro Jakab volt benne a kapitány és a várnagy; egyezség szerint személyüket és poggyászukat bántódás nem érte. A király úr a várba, serege a városba vonult be. Itt a vele lévő báróknak, lovagoknak és nemeseknek sok magyarországi birtokot adományozott, és nagyobbította jószágaikat. A megadományozottak vitézi tettei és szolgálatai az adománylevelekben mondatnak el. Miután a király egy ideig a várban lábadozott, visszanyerte egészségét. Helytartóul főkapitánnyá kinevezte Lackfi Endre vajdát, ezt a vakmerő és vitéz férfiút. Salerno város kapitányává Druget Miklóst, Vilmos nádor öccsét, Aversa város kapitányává Fra Moriale vránai perjelt, a jeruzsálemi Szent János rend lovagját, aki később hűtlen lett, mert a várost és a várat átadta Johanna királynőnek. - Ezután a király lelkét a jubileumi év ájtatosságra gyújtotta. Ezért Capua városán át, melynek kapuján igen magas és gyönyörű munkával készült torony van, Montecassino alatt, melynek falait földrengés ledöntötte, Campanián át Rómába utazott.

XXIII. fejezet
Róma városának hódolata Lajos király előtt

Róma tribunusa[xxiv] a római főemberekkel négy francia mérföldnyire jött elébe, s úgy fogadta ünnepélyesen és tisztességgel. Külön erre az alkalomra készült egyforma bíbor-bársony ruhát viseltek; lehettek vagy százan a velük jövő szép, egyformán öltözött trombitások és más zenészek is. Bevezették Róma városába, melynek utcái szép szőnyegekkel voltak beborítva és felékesítve, s a rómaiak uraként fogadták őt. Ezt azonban a király vonakodott elfogadni. A pápa úr palotájában látták vendégül.[xxv] A tribunus a római főemberekkel naponként megláto­gatta s tisztelgett előtte; nagy örömmel hívták meg házaikhoz lakomára. A király pedig na­pon­ként az apostolok fejedelmének, Szent Péternek bazilikájában hallgatott misét; naponta meg­mutatták ott neki az Úr arcának kendőjét[xxvi] is a zarándokok és az összesereglett nép­so­ka­ság nagy vigasztalására. Sok napot töltött itt ájtatosan a király. A pápa úr utasítására a király feloldozást nyert, mire Szent Péter oltárának négyezer aranyforintot ajánlott fel és tett le.[xxvii]

XXVII. fejezet
A király hadat indít a velenceiek ellen

Ezért a király a szomszédos tartományok tanácsosaival, fejedelmeivel[xxviii], országlakosaival, őrgrófjaival és hercegeivel együtt súlyos panaszt emelt a dogé és a velencei község nagy igazságtalansága ellen, hogy úgy ne lássék, ok nélkül és igaztalanul támad. Azon volt, hogy a rajta és országán esett sérelmet megbosszulja és megszüntesse. Hogy visszaszerezze az országnak Velence által hosszú idő óta megszállt jussát, nagy hatalommal készült Itália, a velencei dogé ellen. Személyesen indult el saját hadinépével, valamint német grófokkal és lovagokkal, kedvét kereső és segítségüket felajánló idegenekkel. Kivált a németeket szerette, kiknek nyelvét is ismerte; zsoldot, adományt bőven adott nekik, amiért szívesen tódultak hozzá és szívesen szolgálták őt. Velencei földeken és területeken áthaladva, Seravalle vára táján elfoglalta Coneglianót. Innen Treviso városához ment; ezt várával és a hozzátartozó földekkel, így Asolóval és Queróval együtt, ahol a crispiniacumi apátság van, megszállta. Elfoglalta Keverdet, Gorgoniát, Forgoniát és sok mást, s katonaságot helyezett el bennük. Azután hadinépe kapitányául a serény vitéz Tamást, a tisztelendő Miklós fráter esztergomi érsek úr fivérét hátrahagyva, fegyveresen visszatért Magyarországba.[xxix]

XXVIII. fejezet
Castelfranco várának ostroma

Azután a tekintélyes és hatalmas férfiút, az említett Kont Miklóst, Magyarország akkori nádorispánját küldte el ama részekbe.[xxx] Ez a doge is a velenceiek Castelfranco nevű várát vette ostrom alá nagy sereggel. Egyhuzamban számos napot töltött itt, de mivel a vár meg volt erősítve, s fegyveres őrsége is nagy volt, semmire sem ment. Visszatért Magyarországba, s az említett Tamás lovagot hagyta ott. Tamás lovag és a király úr hadi népe először Trevisováros kapuja előtt, majd az ehhez közel fekvő mezőn ütközött meg Velence hadinépével; legyőzték őket, és sok foglyot ejtettek.[xxxi] Harmadszor a hajózható Brenta folyó mellett harcoltak a németek és a velencei zsoldosok ellen. Lóháton, nagy veszedelmek között keltek át a folyón, mert mély volt a víz. Hajnalban hirtelen rontottak rájuk, a zsoldosokat legyőzték s foglyokat ejtettek; zsol­dos szokás szerint ezektől elszedték lovukat és fegyverüket, majd szabadon engedték őket. Néhány más magyarral együtt a folyóba veszett Német Pál lovag, Csél fia János testvére. Tamást ezután a király visszahívta, s Hém fia Benedeket küldte oda helyébe. Benedek lovag odaérkezve sok csatát vívott a velencei hadinéppel, s legyőzte őket. Azután ismét az említett Tamás küldetett oda, s emberül, erősen megtartotta a király úr hatalma alatt ama várakat és földeket, amíg csak a király úr hadinépével a serény német Ellerbach lovag meg nem vívta és vissza nem szerezte Zárát: egy éjszaka megmászták a város falait, nagy csatát vívtak a velen­ceiek német és francia csapataival, amelyben ez a lovag halálos sebet kapott, s e seb következtében bevégezte földi életét. Velence odahelyezett ispánját vagyis kapitányát hadinépével együtt legyőzték, megfutamították, a várost megvívták és elfoglalták. Így a dalmát tengerparton a királyi hatalom megszilárdult. Miután Dalmátországot és ennek városait teljesen hatalmába kerítette, a király nem akarta tovább megtartani a Velencétől elfoglalt területeket, s ezért a várakat és tartományokat visszaadta nekik. Miután elhívta onnan hadinépét, s békességben adta át ezeket a területeket, esküvéssel egyezségre lépett a velencei dogéval és tanáccsal, hogy a király által visszaadott területeken senkit sem bántanak vagy büntetnek a királyhoz való hűsége miatt. Később azonban a velenceiek, esküjüket megszegve, a királyi felség bosszúságára, ama földek lovagjait, podesztáit és főembereit, különösen a coneglianóiakat mégis lefejezték, megölték és javaikat elkobozták. Egyébként még a közöttük és a király úr között folyó háború alatt a velencei doge-palotában felakasztották Marino nevű dogéjukat több tanácsossal együtt, azzal vádolva őket, hogy a királyhoz szítanak,[xxxii] s megöltek és száműzetésbe kényszerítettek sok meg­gyanúsított trevisóit is. E földek visszaadása után Treviso városa végül egyezség útján megadta és alávetette magát Lipót osztrák hercegnek, a király atyafiának. Lipót herceg elfoglalta ezt a tartományt, meg is tartotta egy ideig, végül hasonlóképpen egyezség útján, bizo­nyos kikötések mellett carrarai Ferencnek, Padova urának adta át, s visszahívta onnan hadinépét.

XXIX. fejezet
Háború a litvánok ellen

Máskor személyesen nagyszámú sereget vezérelt saját hadából és a hozzácsatlakozott más nemzetekéből a litvánok ellen, akik támadták a keresztényeket, kiváltképpen Oroszországot. Földjüket, illetve tartományaikat nagy részben elpusztította, fejedelmüket elfogta, miután azonban ez nyomban hűséget és engedelmességet fogadott neki, szabadonbocsátotta. Így a király szerencsésen visszatért Magyarországba.[xxxiii]

XXX. fejezet
Háború Ruténia ellen

Ezután két ízben ment saját népéből való és külországi erős sereggel a magyar szent koro­nának alávetett orosz földre,[xxxiv] hogy megvédje ezt az országot a litvánok ellen. Megszalasztva az ellenséget, s győzelmében bízva ez ország kormányzására hatalmas férfiakat rendelt vajdáknak, azaz kapitányoknak: először is Péter bánt, valamint a Krisztusban tisztelendő atyát, Imre egri püspök urat és Czudar Györgyöt öccseivel együtt, azután Bebek Imrét, majd pedig Kapoli Jánost. Ők az említett országot jól és dicséretesen védelmezték a szent korona számára, s megtartották a király úr hatalma alatt.

XXXI. fejezet
A pápa úr megsegítése három ízben küldött sereggel

Továbbá Ince, Gergely és V. Orbán boldog emlékezetű római papák kérésére első ízben Lackfi Miklóst küldötte el aki sok várost, helységet és várat vezetett vissza a római szent­egy­ház engedelmességére, a lázadókat is leverte, s átadta őket Egyed bíboros apostol szent­széki követ úr kezébe. Azután Móricz fia Simont küldte el, aki mit sem végzett, s ezért magára vonta a királyi felség nemtetszését. Majd Orbán pápa úr idejében Péter bánt küldte Bologna város védelmére Barnabo és Galeazzo milánói urak ellen, akik ezt a várost ostromolták. Ez a Péter bán meg­tartotta s megvédelmezte a várost a pápa úr számára, s tisztességgel tért vissza Magyarországba.[xxxv]

XXXVIII. fejezet
A király havasalföldi hadjárata

A király továbbá személyesen maga tört be Bulgárián át a szent korona alá tartozó Havas­alföldre, túlnan a Székelyföld felől, az erdélyi részekből pedig nagy sereggel, nemesekkel és székelyekkel küldötte át Miklós erdélyi vajdát Móricz fia Simonnal és más jeles lovagjaival: figyeljék a havasalföldi részeket, mert ama részek vajdája, Lajk fellázadt a királyi felség ellen.[xxxvi] Ez nagy sereggel állt a Duna mellett, Bolgárországgal szemben, hogy cselt vetve megakadályozza a király úr seregének betörését. Miklós vajda azonban a maga seregével erős harc árán átkelt a Jalomica folyón, ahol a valahoktól épített sáncok és erődítések voltak. Vitéz harcban megütközött Lajk vajda nagyszámú seregével, melynek kapitánya, Oláh Dragomér ispán dombovicai várnagy volt. A csatában győzelmet aratott, sokakat megölt, magát a kapi­tányt megfutamította. De azután vigyázatlanul nyomult előre; torlaszok és sűrű tövisbozótok közé zárva, szűk ösvényre jutott. Az erdőkből és a hegyekről rengeteg valah támadta meg, s megölték serény alvajdájával, Péterrel, valamint Vas Dezsővel és Vörös Péter küküllővári várnaggyal, Székely Péterrel és Lászlóval, ezekkel a harcias férfiakkal és sok más lovaggal, főrangú nemessel együtt. Midőn a magyarok hadinépe ama sereg elől meghátrált s futásnak eredt, ingoványos, mocsaras helyre kerültek, gyepük közé szorultak, s a valahok sokat megöltek közülök, csak néhányan menekültek meg nagy veszedelemmel és poggyászuk elvesztésével. Miklós vajda holttestét nagy harccal ragadták ki a valahok kezéből. Elhozták Magyarországra, és Esztergomban temették el a Boldogságos Szűz Mária klastromában. Ily szerencsétlenül kezdődött a háború, de azután a szerencse ismét jóra fordult. Gara Miklós macsói bán, serény és harcias férfiú mellvédekkel és védőtornyokkal felszerelt sajkákon hatal­mas erővel vezette át a királyi sereget a Dunán, Lajk vajda harcosainak és íjászainak táma­dása közepette. Hullott a valahok nyila, mint a záporeső. De azután az ellenség megfutott, s eloszlott, mint a füst. A sereg megmaradt része benyomult Szeverinnél az országba, és elfoglalta. Ekkor a király első ízben itt Szeverin várát, néhány év elteltével azután Brassónál, a havasalföldi határnál az igen erős Törcs várát építtette; a várakat könnyűfegyverzetű gyalogosokkal, zsoldosokkal és angol íjászokkal[xxxvii] őriztetve tartotta meg hatalmában.

XXXIX. fejezet
Lajos király különböző hadjáratai,
jámborsága és egyéb virtusai

Továbbá majdnem évenként vagy minden harmadik évben megindította seregét ellenségei és a lázadók ellen; gyakrabban a rácok és a moldvaiak ellen harcolt nagy kitartással. Rácországnak a királyi hatalom alatt való megtartásában kiváltképpen sokat fáradozott Osl fia Domokos macsói bán Szemere albánnal, utóbb Gara Miklóssal, aki ifjan lett bán, s tevékeny volt, serény és háborúban körültekintő.

Továbbá a király igen bölcs és bőkezű volt, sok háborút viselt szerencsésen, sokat szerzett vissza országának. A hadi-dicsőségen kívül jeleskedett a tudományokban is: szenvedélyesen művelte a csillagászatot.[xxxviii] Tökéletes virtusai miatt a király a barbárok előtt is nagy szere­tet­nek örvendett; a maga nevét sok nemzet előtt tiszteltté tette. - Jámbor volt a katolikus hitben, adakozó a szegények iránt, megvédte az egyházak jogait, s nagyon kitüntette az egyházi méltóságokat.

XLI. fejezet
A zsidók kiűzetése

Hitbeli lelkesedésében katolikus vallásra óhajtotta téríteni a zsidókat, meg akarta nyerni őket Krisztusnak. Miután azonban szándéka a zsidók kitartó makacssága miatt meg nem való­sul­hatott, egész Magyarországból elbocsátotta mind a zsidókat, s meghagyta, hogy űzzék ki őket. Kamatszedésből felhalmozott javaikat és vagyonukat megvetette mint a sarat, nem akarta sem birtokába venni, sem lefoglalni. Így Magyarországból valamennyien kimentek, s eloszlottak Ausztriában és Csehországban.[xxxix]

XLII. fejezet
A remeték rendje és Szent Pál első remete tetemének hantolása

Szent Pál első remete szerzeteseinek rendje virágozni és sokasodni kezdett Magyarországon. Így e rend atyjának, Szent Pálnak tetemét Velencéből áthozták Magyarországba és ünne­pélye­sen elhelyezték a remeték klastromába Szentlőrincnél, Buda közelében, egy hegytetőn. Ezen a helyen tisztelik e szent atya érdemeit, és seregestül tódul oda az istent magasztaló nép. Először e király atyja, a boldog emlékezetű Károly király hozta be e rend szerzeteseit. Kevés gyülekezetük és telepük volt, mint Szentlőrinc, Szentkereszt, Szentlélek, Szentlászló. A pilisi erdőben és egyéb helyeken voltak világiak is, akik a remeték neve alatt kóboroltak.[xl]

XLIII. fejezet
A márianosztrai klastrom építése

Lajos király továbbá az említett rend számára kiváló klastromot épített Márianosztrán.

XLIV. fejezet
A leveldi klastrom építése

Továbbá más klastromot is építtetett Levelden, a Bakonyban a karthauzi barátok számára, s elégségesen megadományozta.

XLV. fejezet
Két kápolna alapítása

Csodás és szép kápolnát emeltetett továbbá Aachenben és Máriacellben a Boldogságos Szűz­nek. Elég bőkezűen megadományozta ezeket, az istentisztelethez szükséges értékes felszere­lés­sel, edényekkel, kelyhekkel, könyvekkel, különféle miseruhákkal és egy színarany kehellyel ékesítette.

Bőkezűsége és jó példájú cselekedetei sokakat arra buzdítottak, hogy kövessék alázatos igye­kezetét. Bárók, lovagok, nemesek és egyes főpapok lakóhelyeket juttattak és klastromokat építtettek az említett remete rendnek, s megadományozták az isten magasztalására és Szent Pál dicsőségére.

XLVI. fejezet
A kunok megtérítése

Hogy az isten nevének dicsőségére terjedjen a keresztény hit, gondoskodott arról, hogy a kunok nemzete, mely a tatárok szertartását követte, katolikus hitre térjen. Ezért alázatos kéréssel fordult az apostoli székhez, akárcsak Szent István király, akit az isteni gondviselés választott ki arra, hogy Magyarországon megvesse az új hit alapját, s aki az apostolok módjára, lelki értelemben szinte mennyei harmattal öntözte a hivők szívét. Az apostoli szék utasítására minorita-rendi szerzetesek kaptak megbízást, hogy gondozzák a nép lelkét, mely már ismerte a keresztény hitet, lássák el az egyházközséget, és szolgáltassák ki az egyházi szentségeket. Így napról napra megerősödnek a hitben.[xli]

XLVII. fejezet
A boszniai patarénusok megtérítése

Peregrinus boszniai püspök úr, a minoriták rendjének tagja, a nagy jámborságú és tudományú férfiú által a király rendeletére megtéríttettek és megkereszteltettek a boszniai patarénusok, akik felette elszaporodtak s mindenféle tévtannak hódoltak.[xlii]

XLVIII. fejezet
Némely szlávok megkeresztelése

Továbbá megtéríttetett és megkereszteltetett a Lipna vidéki szlávok kemény nyakú népe. A katolikus papok Szent Jeromos egyháztanító fordítása szerint szolgáltatták ki nekik az egyházi szentségeket. Most azonban, mint mondják, visszaestek hitehagyottságukba és régi tévely­gésükbe, s még rosszabbak lettek.

LI. fejezet
Az udvarnokok és más udvari szolgák
felszabadítása

Számos udvarnok és más mindenféle udvari szolgálatra kötelezett szolganép ugyancsak az ő uralkodása idején szabadult fel s emelkedett a magyar nemesség soraiba. Mert a király kegyes volt mindenkihez, birtokokat adományozott, ezért bőkezűnek és jóságosnak tartották.[xliii] Szerfelett szerette mindenki.

LII. fejezet
Lajos király feleségei és gyermekei

Említésre érdemes, úgy vélem, az is, hogy Lajos királynak két felesége volt. Az első a nemes Margit, akinek atyja a nagyságos Károly úr, akkor morva őrgróf volt, aki később császárságra emelkedett. Ez a felesége gyermektelenül halt meg. Második felesége a nemes Erzsébet asszony az említett István bán leánya volt, akitől három leánya született: Katalin, Mária és Hedvig. Katalin korai halállal halt meg gyermeki korban. Mivel királyi sarjadékokhoz fényes házasság illik, hogy az ebből eredő maradék származásánál fogva fényes címekkel ékes­ked­jék, Máriát, jeles nemzetségének emelése végett, házassági szerződéssel eljegyezte a fenséges fejedelemmel, Zsigmond brandenburgi őrgróffal, amikor még mind a ketten gyermeki korban voltak. Zsigmond császári atyától származott, és császári fény ragyogta be. A király tanácsot tartott előbb a felséges királyné asszonyokkal; anyjával és hitvesével, valamint az ország főpapjaival és báróival, majd Nagyszombatban Zsigmond anyja, a császárné s a cseh főurak jelenlétében nagy ünnepélyességgel és vigalommal történt az eljegyzés. És a jegyeseket magánál tartotta, hogy itt nevelkedjenek. A királyi trónra emelve most együtt is uralkodnak.[xliv] Hedviget pedig atyja halála után Lengyelország királynőjévé koronázták; utóbb Lengyel­ország főurai, bárói és nemesei összeházasították a hatalmas litván fejedelemmel, Jagellóval, aki katolikus hitre tért, s öccseivel együtt megkeresztelkedett. Lászlónak nevezték el, s ünne­pélyesen lengyel királlyá koronázták. Hasonlóképpen ő is örvendezve uralkodik feleségével együtt abban az országban.

LIII. fejezet
Lajos király békés és csöndes napjai

Midőn azután a következő időkben a királyi hatalom kiteljesedett, s királyi trónusa felvirág­zott, minden boldogságát az istenbe helyezte, királyságának és országának minden gondját neki ajánlotta, mert minden jó tőle származik. Nem szenvedélyesen és önkényesen akart uralkodni, hanem mint az igazság őre. Semmit sem kísérelt meg józanság és törvény nélkül. Mert az országnak a józan ész és a törvény szerint való buzgó kormányzásában legfőbb az eleven serénység és az uralkodói bölcsesség. Miután országlásának természete nem emberi, hanem inkább isteni eredetű volt, óhajtása és szándéka arra irányult, hogy kövesse az előtte uralkodott szent királyoknak és atyjának nyomdokait, akikben tökéletesen kiterebélyesedett a hivő lélek s a keresztényi hit. Ezért országait, földjeit és az alája vetett lakosokat megtartotta szabadságaikban, szokásaikban, törvényeikben, jó békességben és nyugalomban, különösen azokat, akiket hitben újjáalkotott az Úrnak; győzedelmesen megvédelmezte őket ellenségei­nek, kiváltképpen a pogányoknak cseleitől és támadásaitól. Országának egyházait is megtar­totta jogaikban és szabadságaikban, s gyarapította világi javakkal.

LIV. fejezet
Lajos király szemlélődő élete

Midőn megértette és látta, hogy országai és uralmai körös-körül mindenfelé nyugodalomban és békességben virágoznak, ámbár a gyermekkora óta megszokott vadászat gyönyörűségét továbbra is felette űzte, végül mégis a földi dolgokkal való foglalatosságot, melyet nehéz tévedés nélkül intézni, s a gondokat félretéve, s összetaposva és maga alá gyűrve testi vágyait, az isten parancsolatainak készséggel engedelmeskedik mert minden test fű, s annak minden vágyakozása csak olyan, mint a fű virága. Szemlélődő életet kezdett élni, elvonulva az emberi sokaság zűrzavarától, hogy jámbor cselekedeteknek éljen, s buzgó és alázatos imádságokba merüljön. És megmaradt ebben állhatatosan.

LV. fejezet
Lajos király halála és eltemettetése

Végül az örök életre óhajtozva s elhagyva e küzdelmes életet - amiképpen a zsoltáros mondja: Jó nekem az istenen csüggenem s reményemet az Úristenbe vetnem! -, az isten hívására elköltözött e világból szeptember havának tizenegyedik napján.[xlv] Kevéssel azelőtt csodálatos üstökös tűnt fel. Halálakor az országban oly nagy gyász támadt, hogy szinte mindenki meg­siratta halálát. Eltemettetett Székesfehérvárt abban a kápolnában, melyet maga építtetett a Boldogságos Szűz templomának oldalán. Hitvese, Erzsébet királyné később azt az Úr ezer­három­száznyolcvankettedik évében ugyanazon hó tizenhatodik napján megadományozta.

Negyven esztendeig uralkodott, egy hónapig és huszonkét napig. - Sudár termetű ember volt, nyílt tekintetű. Haja, szakálla göndör, arca nyájas, vastag ajkú, válla kissé meghajlott.

NÉVTELEN MINORITA
Győzelem a tatárok ellen vívott csatában

Hasonlóképpen az Úr születése után való ezerháromszáznegyvenötödik, a Lajos király koro­ná­zása után való harmadik év Gyertyaszentelő Boldogasszony napja táján a székelyek az ak­ko­ri­ban köztük levő kevés magyarral kivonultak a tatárok ellen, s kardjukkal megszámlál­hatatlan tatárt vágtak le saját földjükön. Ott még Othlam nevű nagyhatalmú vezérüket is élve elfogták, aki második a kán után, s a kán húga volt a felesége; később le is fejezték, bár szinte mérhetetlen mennyiségű pénzt ígértek érte váltságul. A magyarok azonban, óvakodva az eljövendőktől, elutasították a váltságdíjat, hazahozták az ellenség zászlait is, sok foglyot, rengeteg zsákmányt aranyban, ezüstben, gyöngyökben meg drága ruhákban. Megszakítás nélkül három napig folyt köztük a harc.

IX. fejezet
Szent László csodatette

Mondják azt is, hogy míg folyt a csata a keresztények és a tatárok között, a váradi egyházban nem találták Szent László király fejét. Ez bizony csodálatos. Mikor tehát az egyház másodőre is a fej keresésére, a sekrestyébe lépett, a maga helyén találta a fejet, de úgy átizzadva, mintha élne s nagy munkából, kihevülve tért volna meg valahonnan. Ezt a másodőr nemcsak a kanonokoknak, hanem sok szerzetesnek is elmondta. A csodát bizonyítja az említett foglyok közül egy igen öreg tatár is, aki azt beszélte, hogy nem a székelyek és a magyarok verték le őket, hanem maga László, akit mindig segítségül hívnak. Más társai is mondták, hogy midőn a székelyek ellenük indultak, valami nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyá­jukat. E lovag feje fölött a levegőben, csodálatos fényességben nagyszépségű úrasszony jelent meg, akinek fején nagyon ékes és tündöklő korona látszott. Nyilvánvaló ebből, hogy a Jézus Krisztus hitéért harcoló székelyeket maga a Boldogságos Szűz Mária és Szent László király segítette meg a pogányok ellen, akik elbizakodtak vitézségükben és sokaságukban.

Más alkalommal is, vagyis az Úr ezerháromszáznegyvenhatodik évében, amikor a székelyek egyedül nyomultak be nagy sokasággal a tatárok említett földjére, s ott csatát vívtak, mennyei kegyelemből győzelmet aratva, megszámlálhatatlan sokaságú tatárt megöltek. Sok nagyértékű fegyvert, töméntelen zsákmányt hoztak onnan barmokban, gyöngyökben, drágakövekben, s így visszatérve magasztalták az istent, aki győzelmet adott nekik.

XIV. fejezet
Lajos király megsebesülése és Aversa elfoglalása

Amikor a király Aversa városát ostromolta, történt, hogy Szent Anna napján[xlvi] megközelítette a város falát, s arra a helyre ért, ahová a galádul megfojtott Endre királyt kivetették. A falon állt egy polgár, megismerte a királyt, rögtön rányilazott, s a bal lábán súlyosan megsebezte. Szállására ment a király, lábában a nyíl vasával. Álmatlanul töltötte az egész éjszakát. Reggel azután eljött Wolfharddal Lackfi István, és a tizenkettedik rántásra is csak alig tudták kivonni a vasat. Hosszas lenne elbeszélni, nagy fájdalmában hogyan jajgatott és kiáltozott a király. Mikor a vas kihúzásától legjobban szenvedett, jajgatva kérte Lackfi István vajdát:

‑ Kímélj engem - mondotta, mert minden rándítás a húsát marcangolta. Ahhoz, aki fejét átölelve tartotta, így szólt a király:

‑ Az isten tudja, hogy lelkem teljességgel a ferences testvéreké. Ezért ha látod, hogy meghal­tam, vedd fejemet és szívemet, s vidd el anyámnak. És ha majd ő keservesen megsiratott, temess el Esztergomban, Béla király sírja mellé, a ferences testvéreknek a Boldogságos Szűz­ről elnevezett templomába. Most és mindenkorra az a kívánságom, hogy ott temessenek el.

Nyilvánvaló bizonysága ennek abból is látható, hogy miután épségben visszatért Magyar­ország­ba, az Úr ezerháromszázötvenkettedik évében Esztergomban Péter fia Tamás mester házában, Jakab fia Miklós alkamarás jelenlétében átadta neki négyszáznégy színarany forintból készült aranyláncát, hogy az említett klastrombeli fráterek fogadják szívesen őt, ha majd ott eltemetik.

Miután kivonták a vasat, István a királyt lóra ültette, a város körül vezette, s a zsoldosoknak kikiáltókkal meghagyatta, hogy kiáltsák:

‑ Íme, Magyarország, Jeruzsálem és Szicília királya!

Ennek hallatára a magyarok ujjongtak, ellenségeik azonban jajveszékeltek. Szent István első vértanú testének megtalálása napján[xlvii] tehát a város kapitánya, Pignataro Jakab úr átadta a várost a király kezébe. A király bevonult oda, a várba ment, s ott maradt a Boldogságos Szűz születése napjáig. A következő napon Rómába indult, összehívta minden főurait és lovagjait, s megkérdezte tőlük, ki akar közülök a király képében Apuliában maradni. Egy sem akart, mind szabadkozott. Ennek láttára Lackfi Endre a király elé térdelt és így szólt:

‑ Uram, királyom, saját jóvoltodért, atyám és bátyáim szolgálatára való tekintetből kérlek: hagyj engem ezen a földön.

Szívesen fogadta ezt a király, s otthagyta őt, mint bárányt a farkasok között, és vele Tót Lőrinc fiát, Bertalant.

XVI. fejezet
Lajos király a litvánok ellen vonul

Az Úr ezerháromszázötvenegyedik évében Szent Gervasius és Protáz vértanúk napján[xlviii] a király Budáról a litvánok ellen indult s Keresztelő Szent János napján Kassára érkezett. Majd innen továbbhaladva eljutott Krakkóba, s ott pihent nyolc napig. Szent Margit napján végre Szandomírba érkezett; ezután onnan az összes magyarokkal és lengyelekkel a litván határon fekvő Lublin városába ment.

Kázmér lengyel király itt halálos betegségbe esett. És hozzágyülekeztek a hercegek, bárók és nemesek, s megesküdtek az isten szent evangéliumára, hogy most és mindenkor a magyar királyt tartják természet szerint való uruknak, királyuknak, de csak azzal a feltétellel, hogy ügyeikben semmi szava se legyen a király öccsének, István hercegnek, sem a németeknek, nevezetesen Wolfhardnak és Konrádnak. Ezt kiáltották a királynak:

‑ Tudd meg, hogy elpártolunk uralmadtól abban az órában, amikor német várnagyot küldesz nyakunkra. Meg azután ki-ki közülünk csak akkor tartozik hadba vonulni, ha annyi zsoldot kap, amennyi elég a táborba vonulásra és a hazamenésre, s otthonmaradt családjának.

A király kötelezte magát, hogy megteszi. Majd visszahagyta itt a lengyel királyt, magával vitte mindkét sereget - a lengyelt is, a magyart is - és tizenöt napig az erdőségeken át vonulva megérkezett a litvánokhoz. Ott, az ország határán előbb megállapodott, s elküldötte hozzájuk Morócsot, továbbá Tamás vajda fiát, Koniát és Rikalf fia Lászlót. Ezek elmentek a litván feje­delemhez, ott maradtak túszul, s elküldötték a király elébe Kieystut litván fejedelmet. Ez el is jött a királyhoz, s mindenben meghódolt előtte, mire ilyenformán kötötték meg a békét. Először: Ha a magyar király a pápától megszerzi a királyi koronát Kieystutnak, ez öccseivel és egész népével kész felvenni a keresztséget. Másodszor: Mindig kész a maga költségén és a saját erejéből csatlakozni a magyar király seregéhez, de csak akkor, ha a magyar és a lengyel király visszaadja neki ama litván földeket, amelyeket a keresztes lovagok[xlix] elfoglaltak tőle, s mindig megvédelmezik a keresztes lovagok és a tatárok ellen. Harmadszor: A litvánok orszá­guk­ban érsekségeket, püspökségeket s a szerzetesek számára klastromokat alapítanak. Negyed­­szer: Kieystut a magyar királlyal Budára megy, s ott általa felveszi a keresztséget. Ötödször: Litvánia, Lengyelország és Magyarország egymással örökké a béke nyugalmában éljenek; a magyarok minden adózás nélkül mehessenek Litvániába, ott addig időzhessenek, amíg akarnak, s háborítás nélkül térhessenek vissza Magyarországba.

Kieystut pedig Nagyboldogasszony napján[l] mindenki szeme láttára eljött a magyar király sátrához, és a fenti szerződést litván esküvéssel ily módon erősítette meg: Vörös színű ökröt hozatott és két cövekhez köttette. Azután kirántotta litván kését, s azt az ökör testébe hajította. Eltalálta főerén, úgyhogy nyomban vastagon ömleni kezdett a vér, mire ő és mind a litvánok bekenték kezüket és arcukat a vérrel s litván nyelven kiáltották:

‑ Rogachina, roznenachy gospanany! - ami azt jelenti: Isten, tekints reánk s a mi lelkünkre meg e szarvas állatra, s amit fogadtunk, ma tett esküvésünkre!

Így szólván Kieystut levágta az ökör fejét, s a nyaktól oly távolságra helyezte el, hogy maga s az ottlevő litvánok háromszor átlépdelhettek az ökör feje és nyaka között. Ennek megtörténte után Kieystut a királyhoz ment Tót Lőrinc fiával, Kont Miklóssal, akinek tanácsára tett a király mindent. Kont Miklós ugyanis olyan ügyes ember volt, és az isten annyi bölcsességgel áldotta meg, hogy bárhová ment a magyar király, aki őt többre tartotta valamennyi magyarnál, mindig ő szerzett békét. Kitűnt ez Aversa városánál is, ahol a király tízezer vitézével elfoglalhatta volna ugyan a várost, de csak nagy véráldozat árán. Miklós azután maga teremtett békét, s Aversa városa önként megadta magát. Ez történt a litván urakkal is. Kieystutot a király elé vezette, a király megesküdött neki, amíg él, megőrzi iránta testvéri szeretetét. És így a király e napon megszabadítva bilincseiből, szabadon bocsátotta Kieystut öccsét, Leobárdot is, akit a lengyel király nagy vérontás után egy várban ejtett foglyul.

Ezután lakomát tartottak, majd az említett vidékről visszaindultak Magyarországba. Három napig lovagolt a király s vele Kieystut. A király azt hitte, hogy a lengyelek eléggé vigyáznak a fejedelemre, de egy éjszaka Kieystut egyszerre csak övéivel együtt csendben elszökött, s visszatért hazájába. Koniát, Morócsot és Lászlót szabadon engedte, hogy menjenek a magyar király után. Látta a magyar király, hogy mennyire kijátszottak őt és a lengyel királyt. elszomorodtak, de segíteni ezen már nem tudtak.

Krakkóba érkezve a király ott találta ellenségét, Kornis Jaksó urat, aki az első litván háború idején elrabolta a király kincseit. Nyomban rárontottak a király udvari vitézei, de kivált Czudar Péter és Jakab fia Miklós, akiket a rablás alkalmával megsebesített, meg Lackfi István fia, Miklós, és szállásadó gazdájával együtt, aki velük szemben Jaksó védelmére kelt, irgal­matlanul lekaszabolták. Hihető, hogy ezt a kegyetlenül lekaszabolt Jaksót azért ölték meg, mert amidőn az előző vasárnap, a szent kereszt felmagasztalásának ünnepén dorbézolt és lakomázott krakkói szállásán több némettel, két ferences barát jött hozzá, s alamizsnát kért, ő azonban haragosan rájuk ripakodott:

‑ Ugyan, ki az a ti Ferencetek? Csak csavarogni tanított titeket!

S nyomban lehúzatta ruhájukat, vagyis a kámzsájukat. Kámzsájukba dudásokat bújtatott, s a barátokat arra kényszerítette, hogy szégyenszemre végigtáncolják a város utcáit. Halállal is fenyegette a barátokat, ha nem táncolnak. A levetkőztetett barátok pedig nagy jajveszékeléssel mondották neki:

‑ Hej, te Jaksó, Szent Ferenc ellensége! Íme, előre megmondjuk neked, rút halállal halsz meg hamarosan, mert igaztalan voltál Szent Ferenchez! Ez meg is történt az eset után harmadnapra. Ezért a barátok semmiképpen sem engedték meg, hogy templomukban temessék el.

XVII. fejezet
Új hadjárat a litvánok ellen

Lajos király az Úr ezerháromszázötvenkettedik esztendejében Szent Péter székfoglalása ünnepén[li] Budáról Ruténország ellen indult. Szent Gergely pápa ünnepén érkezett Szánokba, s ott sok veszedelmes vizen való átkelés után Szent Benedek apát ünnepén Belz várába érkezett, a tatárok szomszédságába. És ott találta hatalmas sereggel Lengyelország királyát. Hat napig várakoztak itt, s ezenközben sűrűn jártak a békeszerző követek a magyar meg a lengyel király és Drozge belzi várnagy között: kérték tőle ezt a várat. Ez egyre békés szándé­kot színlelt, s közben mindnyájuk szeme láttára nagyon megerősítette a várat. Nyolcadnapra végül is háborút kezdett. Ennek hallatára a nevezett királyok virágvasárnap előtti szomba­ton[lii], mit se törődve a hadigépekkel, sem a vár rettentő védő műveivel, megrohamozták a várat, átgázoltak a sáncárok vizén, mely a fegyveres katonák torkáig ért. S amikor a sánc közelébe értek, íme, felülről kegyetlenül támadták őket nyilakkal és hajítógépekkel. Nagy tömegben dobták rájuk a nagy gerendákat és köveket. Még Lajos királyt is halálvészes csapással megütötte fején egy fabunkó vagy dorong, azaz „sulyok”, és a földre terítette. Perényi Miklós emelte fel őt a földről, hátán vitte át a vízen. Ebben az ütközetben a király unokaöccse, László herceg másokat megelőzve kúszott fel a toronyra, de leverték fejéről sisakját, s őt a földre letaszítva, halálosan megsebesítették. A Rátold nembeli Lóránd fia Lestányt, aki akkor a király udvarmestere és somogyi ispán volt, egy kővel mellbe találták, s földre terítették. Annak a kődobásnak nyomát láthatóan viselte is mellén mindhalálig. Móricz fia Simont félholtan vitték el a vár alól. Szécsi Miklóst, Bebek Balázst és a király zászló­tartóját, Bebek Istvánt, akik igen vitézül küzdöttek, borzasztóan megsebesítették. Ez az István úgy megállott a zászló alatt, és úgy állta a harcolók csapásait, hogy egymás után három királyi zászlót törtek össze a kezében. És amikor már a negyedik is teljesen szétrongyolódott, s már a király emberei mind elvonultak a vár alól, ő csak akkor fordult vissza, nem az ellenségtől vagy a haláltól félt, hanem mert nem volt ötödik zászlaja, s nem volt senki segítő társa.

A magyarok nyilaitól a várban háromszázan haltak meg, de a magyarok és a lengyelek részéről annyian kaptak sebet, hogy megszámlálni sem lehetett. Másnap, vagyis virágvasár­nap[liii], látva a király, hogy semmire sem mehet, elrendelte, térjenek vissza Magyarországba. Kont Miklós úr azonban, aki mindig békességszerető és békességszerző, bölcs tanácsú volt, s a király előtt mindenkinél hűségesebb, azt tanácsolta neki: egyezzék meg az említett vár porkolábjával, Drozgéval, s csak úgy térjen meg Magyarországba. Így is történt. Kijött ugyanis Drozge, és meghódolt a királynak; levette a tornyok tetejéről a litván jelvényeket, vagyis a fekete hajú emberi fejeket, s helyükbe mindenki szeme láttára kitűzte a magyar király zászlaját.

Ennek láttára kiáltoztak a magyarok: „Béke! Béke!

Meglévén így a békesség, a király negyven emberrel, mondom, elindult Magyarország felé. Meghagyta, hogy az összes sebesültek s valamennyi szekerei más úton távozzanak s vonuljanak vissza. Ő maga pedig Moróccsal, Lackfi Miklóssal és Pállal, Lackfi István fiaival, Dénessel és Miklóssal haladt. A szerencsére bízta magát, s másnap Ladoméria közelébe ért. Itt semmi szükséges eleséget sem talált, mert a tatárok és a litvánok mindent elpusztítottak. Továbbhaladva Londnia városához ért, ahol tisztességgel fogadták. Megebédelt, azután innen is továbbment, mert az arra sereglő tatárok részéről veszedelem fenyegette. Megérkezett a Pridiproch nevű faluba; ott két halastó volt, melyekből igen sok halat fogtak. Innen is tovább­menve, nagyhét csütörtökjén elérkezett a tatárok nagy folyójához, az Olthoz, melynek széles­sége egy francia mérföld. Oly sebes, hogy mindenki megrémült, aki látta. Odakiáltottak a királynak:

‑ Mi lesz most? Felelte nekik a király:

- Amit engem láttok cselekedni, azt cselekedjétek ti is mindnyájan.

Így szólva lóháton kezdett átúsztatni a folyón. János fráternek a meglevőnél jobb lovat ada­tott, s kényszerítette, hogy vele úsztasson. Ennek láttára a magyarok kacsák módjára úsztattak át a folyón. Négy ló és három ember azonban beleveszett.

Másnapra későn az Etel folyóhoz értek. Mondják, hogy hajdan Attila ennek partja táján született, amikor a magyarok serege Szittyaországból Pannóniába költözött. El nem mond­ható, mily veszedelmes ez a folyó, s hogy rohan a víz az átkelőhelyeken; a lovat és a lovast egyaránt elragadja. Látva ezt a király, semmiképpen sem tudta, mit tegyen. Sajkát találni mód nem kínálkozott. Midőn tehát itt elbúsulva vesztegelt, íme két rutén hírmondó érkezett, s mondták, hogy hétezer tatár és kétezer rutén követi nyomon a magyar királyt, s már csak tíz tatár mérföldnyire vannak.

Ennek hallatára a király egyáltalában nem ijedt meg, sőt földerülve arra buzdította övéit, hogy várják csak be azokat a tatárokat:

- Amit kívántunk, íme, megkaptuk. Aki igaz vitéz, alkalma van most a harcra, megmutathatja erejét!

Míg a király itt időzött, húsznál több rutén jött oda és mondták, hogy a tatár sereg Kitaigrod irányába fordult, mert hallották, hogy a magyar király már eltávozott. Ezt hallva a király hajnaltájt átúsztatott a folyón s egy Dobravihuszka nevű, víz övezte udvarházhoz érkezett, ahol teljességgel semmi eleséget nem talált. Éjfélkor azután egy rutén felgyújtotta a házat, s a király és egész kísérete csak nehezen menekült a halálos veszedelemből. Az udvarházból ugyanis csak egy keskeny kijárás vezetett egy kis hídon át. Pirkadatkor a király felkészült, s nekivágott a ruténok hatalmas havasainak. Sziklás hegyeken, sok helyütt a lovak nyergéig érő havon át haladt nagy veszedelemmel és hetvennégy ízben úsztatott át a Szeret folyón. Az alatt a négy nap alatt, míg a havasokban lovagoltak, több mint négyszáz ló veszett el, mert a lovak számára faágaknál egyebet nem találtak, s az emberek sem ettek egész héten át mást, mint babot. Az éhezés annyira leverte János frátert, a lektort társával együtt, hogy a maguk erejéből már nem tudtak se lóra ülni, se leszállni a nyeregből.

Sok sanyarúság és kimondhatatlan viszontagság után végre nagypénteken kiért a király a havasokból s Beregbe érkezett, Munkács várába, ahol kissé megpihent. Onnan Váradra ment, Szent László király székesegyházának meglátogatására. Sírja előtt alázatosan a földre borult, hálát adott az istennek és Szent Lászlónak, amiért kiragadták őt a halál torkából, s ha nagy veszedelmek közepette is, mégis épségben visszavezették. Három napig időzött ott, és Szent László király egyházának sok ajándékot adott.[liv]

 

 



[i] A Titkok Titka (Secreta Secretorum) a VIII. században keletkezett racionalista irányú arab írásmű. Ismeretlen szerzője Arisztotelész nevében Nagy Sándorhoz írt tanácsokkal oktat a helyes kormány­zásra; a tudományok és a művészetek pártolását ajánlja az uralkodónak, orvosi ismereteket nyújt stb. A mű megvolt I. Lajos király könyvtárában. Oxfordban őrzött példányán Lajos képe és címerei láthatók. (Kardos Tibor: A. magár humanizmus kezdetei. Pécs, 1936. 17-21.)

[ii] Flavius Vegetius Renatus római hadtudományi író a IV. század végén Nagy Theodosius császárnak írta Epitome rei militaris című négy könyvből álló művét.

[iii] A krónika említett négy részre való felosztását nem tünteti fel sem Thuróczi, sem a Budai, sem a Dubnici krónika. Dékáni Kálmán feltevése szerint az első rész az I. és IV., a második rész a II. és III., továbbá az V-XXXIX., a harmadik rész a XL-LI., a negyedik rész az LII-LV. fejezetekből állhatott. E szerint a IV. fejezet voltaképpen a II. fejezet helyébe való. (Dékáni Kálmán: Küküllei János Nagy Lajos király viselt dolgairól. Középkori Krónikások. V. Brassó, 1906. 57-58.) E feltevés kritikáját lásd e kötet bevezetésében, a 22. oldalon.

[iv] Július 21.

[v] Sándor vajda atyja Bazarád volt, aki 1330-ban megsemmisítő vereséget mért Károly Róbert seregére. Lajos király és Sándor vajda találkozása 1344 júniusában lehetett. (Uo. 60. 2. j.) A romá­nok azonban nem maradtak meg „hűségben”, újra és újra harcba szálltak függetlenségük kivívásáért. (Lásd a krónika XXXVIII. és XLIX. fejezetét.)

[vi] Károly Róbert magyar és Róbert nápolyi (apuliai, szicíliai) király megállapodása értelmében az utób­bit halála után Lajos öccse, Endre követte volna a trónon, aki eljegyezte Róbert unokáját, Johannát. Róbert azonban másképp végrendelkezett, és 1343-ban bekövetkezett halála után Johanna örökölte a trónt, Endre pedig csupán a királynő férje lett; hatalomhoz nem jutott. (Pór Antal i. m. 42-43.)

[vii] A pünkösd utáni vasárnap: 1343-ban június 8.

[viii] 1343. július 24.

[ix] 1343. szeptember 14.

[x] A Colonnák és az Orsinik híres római fejedelmi családok, vetélytársak.

[xi] A legenda szerint Veronika, megsajnálva a golgotai menetben haladó Jézust, kendőjét adta neki, hogy megtörölje verejtékes arcát, s ez a kendő megőrizte Jézus arcvonásait.

[xii] 1343. szeptember 27.

[xiii] A helyes dátum 1344. december. János cseh király (1310-1346) és fia Károly morva őrgróf, a későb­bi IV. Károly német császár (1346-1378). Szövegünk itt a Budai krónikát követi, mert Thuróczi krónikájában ehelyütt tévesen Lengyelország, illetve lengyel király szerepel. (Pór Antal i. m. 61.)

[xiv] 1345. február 2. vagy március 25. A befagyott víz a Nyeman folyó lehetett. Lajos király északi kül­politikája - csakúgy mint a balkáni - hódító jellegű, erőszakosan térítő volt. Egykorú feljegyzések szerint a keresztesek borzalmas kegyetlenkedéseket követtek el. (Pór Antal i. m. 64.)

[xv] 1345-ben.

[xvi] Lajos 1347. november 11-én indult el Visegrádról első nápolyi hadjáratára.

[xvii] Az út nem volt ilyen zavartalanul békés: Capuánál fegyverrel kellett leküzdeni Tarantói Lajos hadainak ellenállását. (Pór Antal i. m. 157.)

[xviii] A meggyilkolt Endre özvegye 1347. november 13-án kötötte második házasságát.

[xix] A nyomozás és az ítélkezés még a nápolyi bevonulás előtt, Aversában történt. (Pór Antal i. m. 158-162.)

[xx] 1350 áprilisában kezdődött a második olaszországi hadjárat.

[xxi] A zsoldos katonaság szerepe a magyar hadszervezetben ebben az időben még alárendelt jelentőségű. A zsoldosok ekkor - és még sokáig - főként külföldiek: németek, angolok, csehek; olyan országok­ból származnak, ahol a parasztság rétegződése már jobban előrehaladt, és a földjét vesztett, terme­lésből kiszorult parasztnak a zsoldosság lett egyetlen megélhetési forrása. A nápolyi hadjáratok után több magyar főúr egy ideig Olaszországban maradt, mint zsoldos vezető; köztük a népmondák hőse, Toldi Miklós, kiről ugyan Küküllei nem emlékezik meg, bár valóságos történelmi személy volt, mint főispán szerepel még Zsigmond alatt is. (Magyarország története. Egyetemi tankönyv. I. I. 1957. 155., 157., 268.)

[xxii] Canosa di Puglia - dél-olaszországi város Ascoli közelében; nem tévesztendő össze az északon, Modena tartományban levő Canossával, amelynek várához 1077-ben IV. Henrik császár elzarán­dokolt, hogy feloldozást nyerjen VII. Gergely pápától az egyházi átok alól.

[xxiii] Valójában csak harmincnégy napig. 1350. július 1-től augusztus 3-ig.

[xxiv] Róma tribunusa: Cola di Rienzi. Rienzit valójában már évekkel előbb, 1347 végén elűzték Rómából. (Lásd e kötet bevezetését a 24. oldalon.)

[xxv] A pápa Avignonban volt. (Lásd a 14. jegyzetet.)

[xxvi] Veronika kendője.

[xxvii] VI. Kelemen pápa Lajos királyt még az első nápolyi hadjárat idején egyházi átokkal sújtotta. (Dékáni Kálmán i. m. 130. 3. j.)

[xxviii] IV. Károly német császár és II. Albert osztrák herceg.

[xxix] A hadjárat 1356. június elejétől augusztus 23-ig tartott.

[xxx] 1357 júniusában.

[xxxi] Pór Antal szerint ez az ütközet később, 1358. január 14-én folyt le.(I. m. 321. 1. j.)

[xxxii] Ez még 1355-ben történt, de más okból: Marino Falieri a szenátus ellen szőtt összeesküvést. (Dékáni Kálmán i. m. 137. 3. j.)

[xxxiii] Az 1351-ben lefolytatott hadjárat valójában eredménytelen volt; Kieystut litván fejedelem csak színleg hódolt meg Lajosnak. (Pór Antal i. m. 266-269.)

[xxxiv] Galícia-Ladomériába, 1352-ben és 1355-ben.

[xxxv] VI. Ince pápa érdekében Lajos 1357-ben küldött hadat. Az ő utódát, V. Orbánt 1368-ban támogatta egy magyar csapat. Orbán pápát követtea pápai trónon XI. Gergely; az ő megsegítéséről nincs adatunk. (Dekáni Kálmán i. m. 139. 2-7. j.)

[xxxvi] Lajk atyja volt Sándor vajda, akinek felkeléséről a III. fejezetben ír Küküllei. E havasalföldi hadjárat 1369-ben folyt le.

[xxxvii] Ez az angol zsoldos csapat igen híres volt, valószínűleg Toldi Miklós hozta be őket, aki azután a csapatban másodkapitányi tisztséget viselt. (Pór Antal i. m. 405-406. j.)

[xxxviii] E csillagászathoz horoszkópkészítésen alapuló csillagjóslás is hozzátartozott, amit Lajos minden nagyobb vállalkozása előtt igénybevett. Uralkodása idején létesült Magyarország első egyeteme, Pécsett, 1367-ben.

[xxxix] Magyarországon mindössze néhány ezer zsidó lehetett ebben az időben, főként a dunántúli váro­sokban. Túlnyomó többségük kézműves vagy kereskedő volt. Az 1347-49-es nagy pestisjárvány idején Európa több országában borzalmas zsidóüldözés kezdődött annak a célzatosan terjesztett álhírnek a nyomán, hogy a járványt a zsidók okozták a kutak megmérgezésével. Magyarországi pog­ro­mokról ez időből nem tudunk, de kétségtelen, hogy Lajos említett rendelkezése (1348-ban) ennek az antiszemita hullámnak a visszhangja. Mint egy 1374-ben kelt okiratból kitűnik, a zsidók szám­űzetése Magyarországtól csak rövid ideig tartott. (Molnár Erik: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig. Budapest, 1949. 166.; Pór Antal i. m. 178-180.)

[xl] A paraszti osztályharc éleződése, az egyház tekintélyének csökkenése, az eretnek mozgalmak terjedése arra kényszerítette az uralkodó köröket, hogy új módszereket is igénybe vegyenek a feudális kizsákmányolás biztosítására. Az úgynevezett „kolduló” és „remete” szerzetesrendek a szegénység leple alatt igyekeztek a nép bizalmába férkőzni. Közben vagyonszerzésüket bonyolult módszerekkel leplezték. Így például külön pápai engedéllyel házakat szerezhettek, harmadik személy közvetítésével állandó jövedelmi forrásokkal (föld stb.) rendelkezhettek a kolduló rendek - domonkosok, ferencesek - is. A remete rendek között ekkor legjellegzetesebb a magyarországi alapítású pálos rend, amely az Anjouk alatt élte fénykorát, óriási vagyonra tett szert. A 1263-ban alakult rend szerzeteseit nem Károly Róbert hozta be, az ő idejében csupán beiktatást nyert a rend a többi szerzetesi rendek közé. (Székely György: Az egyházi nagybirtok újjászervezése. Harc az egyházi kizsákmányolás ellen - eretnekmozgalmak. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyar országon a XIV. században. Budapest, 1953. 342-350.)

[xli] A korábban nomád állattenyésztéssel és katonáskodással foglalkozó, nemzetségi szervezetben élő kunok soraiban ekkor már előrehaladt a feudalizálódás folyamata: egyesek nemesi kiváltságokat nyertek, a nagy többség jobbágysorba került, csupán kevesen tudták megőrizni még egy ideig régi szabad életmódjukat. A kunok a kereszténységet ellenkezés nélkül felvették, de szokásaikon ez mit sem változtatott. (Győrffy György: A kunok feudalizálódása. Uo. 263., 266-267.)

[xlii] Lásd az 50. jegyzetet.

[xliii] Az alsóbb birtokos rétegek adózás alóli felszabadulásának, nemessé válásának folyamata Lajos uralkodása idején teljesedett ki. A bárók hatalma ugyanakkor megnőtt, a hadjáratokban tanúsított „érdemeikért” újabb és újabb birtokadományokat csikartak ki a királytól. A parasztság kizsák­má­nyolása fokozódott; nőtt a pénzjáradék is, és 1351-ben bevezették a kilencedet, a terményjáradék e jellegzetes, súlyos formáját. (Magyarország története. 159-162.)

[xliv] Zsigmond 1387-től ténylegesen már egyedül gyakorolta a királyi hatalmat, formailag azonban Mária haláláig (1395) társuralkodó.

[xlv] Pontosabban: 1382. szeptember 10-én.

[xlvi] Július 26.

[xlvii] Augusztus 3.

[xlviii] Június 19.

[xlix] A német lovagrend.

[l] Augusztus 15.

[li] Február 22.

[lii] Március 31.

[liii] Április 1.

[liv] Szemben az előző események majdnem kifogástalanul pontos leírásával, a hazatérés történetében sok hihetetlen esemény, földrajzi tévedés és időrendi képtelenség van. (Az Olt folyó Ladomériában, a Szeret hetvennégyszer való átúsztatása, hat nap nagycsütörtök és nagypéntek között stb.). Való­színű, hogy a krónikának ezt a részét szerzője nem személyes élményei alapján írta. (Dékáni Kálmán i. m. 83-85. j.)