Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


RENDISÉG  A „szabadság kis közösségei”: a rendiség

 

A történetírás általában a rendiség fogalmát a rendi monarchia, rendi parlamentarizmus keretein belül értelmezi. A rendet, mint a rendi gyűlésben megjelenő társadalmi csoportot, a politikai érdekképviselet és nyomásgyakorlás eszközeként látja. A rendiségnek ezen legfelsőbb szintje, a „tekintetes karok és rendek” mellett a rend fogalmába a „szabad közösségek”, a „szabadság kis körei” is beletartoznak. A rendiség nem Simon de Montfort parlamentjével született 1258-ban. Az önkéntes érdekszövetségek, amelyek a közösség minden tagjára vonatkozó, a társadalom más tagjaitól megkülönböztető testületi, korporatív szabadságok (libertas) és egyetemlegesen, universitasként bírt jogok megszerzését tűzték ki célul, s ezért közös esküt tettek (eskütársak: conjurati) a középkori társadalom lényegét határozták meg. Ez képezte az alapot, amelyen a parlamentáris rendiség felépülhetett. Ezt fejezi ki az angol Alsóház (House of Commons: közösségek, communitates háza) elnevezése is: az egész angol föld közössége, komunája (communa totius terrae) a társadalom communitasaiból áll.

A kor embere önmagát nem egyénként, hanem egy közösség részeként szemlélte. A társadalom már a 10-11. században olyan egységekből állt, amelyeket közös identitás-tudatuk, érdekük, hivatásuk, lokális elkötelezettségük fogott össze. Angliában a céh gyökere a közbiztonság fenntartására létrehozott gilde volt. Falvak fogtak össze egy gát építése, mocsár lecsapolása érdekében együttműködésüket szabályozzák. Így jöttek létre a közös legelőhasználatot szabályozó társulások: az alpesi vagy pireneusi völgységek (Andorra mai államformájában fenn is maradt); a norvég halász-társulások; a svéd bányászközösségek; a tengertől termőterületet elhódító holland parasztközösségek; a dalmát tengerésztársaságok; itáliai szénégetők vagy vándorkőfaragók társulásai. Rendelkezhettek közös vagyonnal, pénztárral, pecséttel, közös oltárral, védőszenttel.

A középkori ember „rendben” képzelte el az életét. Rendnek (ordo v. status) nevezték magukat a királyi háztartás pékjei, pecsenyesütői, tányérnyalói: tartoztak valahová, s tisztában voltak azzal, milyen megkülönböztető szabadságok illetik meg őket. A közfelfogás szerint Isten rendelte így, hogy rendenként, Aquinói Szt. Tamás szerint „királyságonként” foglaljunk helyet a „örökkévaló trónusának grádicsain”. A közösségek organikusan, az emberi szervezet mintájára képzelték el a világot, melyben minden testrésznek megvan a feladata, s nélkülük nem létezhet a fej (a király) sem.

A társadalom rendekre való felosztása (oratores, laboratores, bellatores: papok, dolgozók, katonák) a hivatás, officium alapján a 11-12. századra kiforrott ideológiává vált (Laoni Adalbert), forrásait megtalálni a Bibliában (Szent Pál levelei), a Karoling-kor munkáiban (Hincmar; Szt. Bernát csodái). A cluny-i reform tudatosította, hogy a klerikusok a társadalomban különleges testként, korporációként foglalnak helyet („egy test vagyunk Krisztusban”), amelyet különleges jogok illetnek: világi bíróság felettük nem ítélhet, személyük sérthetetlen, adóktól és szolgáltatásoktól mentesek. A közös hivatás már a 8. században megjelenik: a katedrális kanonokjai „a kánon szerint élők” közössége. (Az iparosok közössége, a céh elnevezése is officium.) Clunyben fogalmazták meg, hogy kizárólag az egyháziak képesek Isten szolgálatát (ministerium Dei) ellátni, ők méltóak a „szent hivatásra”. El kell különülniük a világiaktól, számukra tilos a kardviselés, a vadászat, a kocsmázás, a szerencsejáték. A harcosokból kialakult lovagok (miles) társaságát a közös értékrendszerre épülő társadalmi ethosz tartotta össze.

A rendiség kialakulásának klasszikus modellje szerint a hűbériség vertikális tagozódása elveszítette kizárólagos, a társadalom szerkezetét alapvetően meghatározó szerepét. Helyébe a horizontális tagozódás lépett. A társadalom azonos helyzetű, azonos jogállású csoportjai a közös érdekeik alapján szerveződtek. Az állam dezintegrációjával elvesztette társadalomszervező szerepét, a társadalom pedig megszervezte önmagát. E modell azonban csak Európa bizonyos részeire igaz: Angliában például nem aprózódott szét a királyi hatalom, az uralkodó tekintélye a 12-13. században rendkívül erős volt; a hűbéri rend nem került válságba, nem bomlasztották szét magánháborúk. A rendek mégis itt jelentkeztek elsőként politikai igényekkel. Itt olyan centralizált államhatalom alakult ki, amely a hűbéri struktúrát maga lehetetlenítette el. Egyedül a királyhoz való viszonynak lett szerepe a társadalomban, a hűbérúr-vazallus viszony másodlagossá vált. A társadalom szerveződései így korán egymásra találtak az uralkodói túlsúllyal szemben. A „szabadság kis körei” nagyon sok helyen kialakultak Európában, ahol a hűbériség nem volt meghatározó társadalomszervező erő: Itáliában, Észak-Németalföldön; Skandináviában; Skóciában; Dalmáciában, Dél-Franciaország egyes részein (Provence).

Amikor az esküszövetségek communitasokká válva politikai színtérre léptek, s a királyi hatalommal szemben fogalmaztak meg igényeket, már ismerték a római jogászok által kialakított communitas-tant. Alapvető eleme, hogy a mindenkit érintő ügyeket mindenki részvételével és jóváhagyásával kell intézni, így az ország közössége összegyűlhet a felsőbbség engedélye nélkül, „a szabad sokaság törvényt alkothat maga számára”. A communitas-tan ideológusai közel kerültek a zsarnokölés és a társadalmi szerződés elméletéhez. Az uralkodóra a nép ruházta a rá a törvényalkotás jogát. Az ország közösségének joga van fellépni ellene (ellenállási jog, ius resistendi), ha a fejedelem „megbetegszik” s nem a köz javára munkálkodik. Noha több teoretikus is megfogalmazza, hogy „a zsarnokot megölni megengedett”, a tényleges zsarnokölést elutasítják – a Magna Carta is védi a fejedelem testi épségét – mert „Isten irgalmával a fejedelem meggyógyul”, ha művelt, jártas a tudományokban és a jogban.

 

Rendi fejlődés Nyugat-Európában

 

Angliában a hatalom túlsúlya miatt alkotmányos korlátozása is korán felmerült. Európa első rendi dokumentuma I. Henrik (1100-1135) koronázási szabadságlevele, melyben esküt tett, hogy csak jogos örökösödési illetéket szed; nem tart üresedésben papi javadalmakat. A nemesi rend testületi jogait először fektették le: mentesültek az ún. dánpénz fizetése alól. II. Henrik  Az ún. vándorbírák a király személyes jelenlétét biztosították. A köz szokásjoga (Common Law) szerint ítélkeztek, amibe idővel a király joga is beépült, s precedensek alapján jártak el. Az istenítéletek eltörlésével a bizonyítékok feltárására felállították a községek szabadjaiból választott esküdtszéket (jury), amely később már maga döntött a verdiktről.

II. Henrik teljhatalmának ideológiája szerint „nem alattvalóik dolga a királyok tetteit megvitatni vagy elítélni” A királyok többször megsértették az 1100-as hitlevelet: a nemességet megadóztatták; I. Oroszlánszívű Richárd (1189-99) önkényesen megnövelt scutagiumot (hadváltság v. pajzspénz) szedett. I. Földnélküli János (1199-1216) nem nagykorúsította az örökösöket, hogy gyámsági jogát tovább élvezhesse; bírói eljárás nélkül földeket konfiskált. Miután francia földjeinek visszaszerzésére vezetett hadjárata kudarcba fulladt (Bouvines, 1214), a bárók Jánost a Nagy Szabadságlevél kiadására kényszerítették (1215. június 15.). A Magna Carta Libertatum megtiltja a nemesek ítélet nélküli letartóztatását. A király csak bizonyos, meghatározott esetekben szedhet adót, ha egyéb adókra van szüksége, össze kell hívnia a királyság közös tanácsát, főpapokat és bárókat az ügy tárgyalására (parlamentum: megbeszélés, először 1213-ban fordul elő). Egy, az egész ország közösségét képviselő 25 fős bárói tanács ellenőrzési jogot kapott, s élhetett ellenállási jogával, ha a király megszegné a charta cikkelyeit (ius resistendi). A király később többször is megsértette a „szabadságokat”. A „hagyományos” királyi nagytanács, melyben gyakran már közrendűek, lovagok, kereskedők képviselői is helyet foglaltak, országtanáccsá, az ország rendjeinek gyűlésévé válva követelte, a király kérje ki „tanácsukat” (counsel) külpolitikai, adó-kérdésekben, az állami hivatalnokok kinevezésében. 1258-ban Simon de Monfort vezetésével az angol nemzet közössége, a közrendűek, a lovagok és a bárók esküszövetséget kötöttek egymással és követelték a királytól egy, a király és a közösség által közösen választott ellenőrző bizottság felállítását, amely előtt a királynak meg kell jelennie (Oxfordi Províziók). A Monfort által 1265-ben összehívott Parlament már csak szabályozta a rendek képviseletét (2-2 lovag megyénként, 2-2 polgár városonként). Montfort ugyan elesett a trónörökös, a későbbi I. Edward ellen vívott csatában és egyetlen rendi reform sem valósult meg, de a királynak, mivel pénzre volt szüksége, kompromisszumot kellett kötnie a rendekkel. I. Edward 1295-ben a Montfort-féle keretekben összehívta az ún. Mintaparlamentet. A rendek egyetértési joga (assent) a Magna Carta megújításában (1297) már szerepelt.

A parlament szerepe akkor nőtt meg, amikor III. Edwardnak (1327-77) háborúihoz új adókra volt szüksége: a rendek megadták, de cserében megkapták, hogy minden adó, vám, (pl. a borra kivetett tonnapénz és a nyersbőr után szedett fontpénz) kérdésében ők döntsenek. Az Alsóház 1376-ban kivívja, hogy saját maga válasszon elnököt (Speaker): így csak maguk oszlathatják fel a gyűlést, a király nem halogathatja az ügyek tárgyalását. Nem ülésezett viszont évi rendszerességgel, csak a királytól függött, mikor hívja össze, így ad hoc jellegét megtartotta. Ha a király nem szorult rá az adómegszavazásra, bármit megtehetett, évekig, ellenőrzés nélkül. A parlament a Rózsák Háborúja alatt szerzett egyfajta királyválasztó szerepet: a „gazember” III. Richárd nem zsarnoki módon jutott hatalomra, hanem a parlament választotta királlyá (1483-85).

Az alkotmányos jogok betartatásának más útjai is voltak: a bárók használták ellenállási jogukat, s a Magna Cartát megszegő II. Edwardot lemondásra kényszerítették (1326). 1399-ben II. Richárdot, a „zsarnokot” maga a parlament s a mögé álló széles társadalmi front tette le a trónról. A parlament a trónra alkalmasabb vérrokont választotta királlyá (Lancaster-házi IV. Henrik). Az ellenállási jog, együtt az új uralkodó kikiáltásával az egész nemzet közössége kezébe került, akik kinyilvánították, a király megsértette a néppel kötött szerződését, így nem jogosult a koronára. (E nézeteket már Salisbury-i János megfogalmazta Policraticusában.) A parlament igazi politikai szerephez a 15. században jutott. A király viszont erős magánhadseregére és bürokráciájára támaszkodva vissza tudta állítani a stabil központi hatalmat.

A 14. század elejére Franciaország egyesítése gyakorlatilag végbement. A központosítás fő támaszai a jogtudósok (legisták) voltak, akik meghonosították az uralkodói hatalom teljességéből való kormányzás szicíliai formáját. („A király császár a saját királyságában”; „világi hatalom nem, egyedül Isten ítélkezhet fölötte”). Teljes hatalommal bírt alattvalói fölött (szuverén) és ura (dominus) az ország földjeinek. A szuverén felsőbbrendű jogát kiterjeszthette minden alattvalója fölé, így a tartományurak fölé helyi és területi királyi bírói-igazgatási körzeteket hoztak létre, élükön helyi és területi tisztviselőkkel (prévôt és bailli). IX. Lajos (1226-70) a királyi bíró előtti kötelező perdöntéssel tiltotta meg a bajvívást. Az ún. „királyi ügyekben” a király meghatározott esetekben magához vonhatta az illetékességet. A királyi tanácsból kiválva létrejött a számvevőszék és a legfelsőbb bíróság (parlement). (A magisterek a királlyal beszélték meg az ügyeket, innen ered a parlamentum kifejezés). A bárók hatalmát az új királyi pénzek, s a királyi jogok, vámok stb. visszavétele törte meg végleg.  IV. Szép Fülöp centralizált állama abszolutisztikus vonásai ellenére elsősorban autokratikus volt, a király személyi hatalmának kizárólagosságára épített. A nemesi vagyonra, a nemesfémtulajdonra illetéket vetett ki; állandó „kölcsönt” követelt a városoktól; korlátlan jogkörrel bíró főügyészséget hozott létre; főként polgári származású bizalmasaival kormányzott. Rendkívüli hadi- és áruforgalmi adókat vetett ki. Az 1302-es általános rendi gyűlés (États Generaux) is csak a király egyházpolitikáját volt hivatva legitimálni, és nem is volt teljes, hiszen a királyi domíniumok s nem a tartományi gyűlések (Toulouse, Bretagne) küldtek követeket. A templomos rend feloszlatása s vagyonuk lefoglalása tipikus példája volt Fülöp gátlástalan autokratizmusának, amely sírba vitte az elődei szívós munkájával felépített államot.

A 14. század közepén a gazdasági válság, a Százéves Háború, a sorozatos pénzrontás, a korona eladósodása következtében államcsőd fenyegetett. Amikor az angol fogságba esett király váltságdíja terhét a lakosságra készültek hárítani, az 1356-57-es rendi gyűlésen mindhárom rend (nemesség, papság, harmadik rend) közös követeléseket fogalmazott meg az ún. Nagy Ordonnance-ban: a rendek egy állandó tanácsot választanak, amely a trónörökössel együtt kormányoz, a királlyal megegyező jogosítványokkal bír, kinevezi a tisztviselőket, ellenőrzi a had- és pénzügyeket. A rendek a gyűlés összehívásának jogát kérték. Igényeik nem valósultak meg, a trónörökös mind az Étienne Marcel, a párizsi kereskedőcéh elöljárója vezette polgári rendi mozgalmat; mind pedig az angol zsoldosok fosztogatásai miatt elkeseredett parasztok felkelését (Jacquerie) leverte (1358).

A gazdasági válságból és a burgundi-orléansi ligaharcokból V. (Bölcs) Károly (1364-80) és VII. Károly (1422-61) reformjai vezették ki az országot: elsősorban az egyenes rovásadó (taille) révén. VII. Károly a zsoldos-, illetve a teleknagyság után kiállítandó paraszti állandó hadseregével ki tudta szorítani az angolokat az országból. Franciaországban a rendi gyűlésnek a törvényhozásban és adókivetésben nem volt határozati joga, a király a tanácsát kérte, ha jónak látta. Az uralkodó nyílt pátensekkel kormányzott, s 1484 után nem is hívta össze a Rendi Gyűlést. A francia rendiség valódi színtereivé a tartományi gyűlések váltak, melyeknek határozati joguk volt a tartományi adó kivetésében és a katonakiállításban. Az egyetlen országos szerv, amely a király hatalmát korlátozhatta, a parlement volt. A kollektív kiváltságokkal bíró („a király polgára” címmel rendelkező) jogtudó értelmiség őrködött a rendi jogokon: a parlement a rendeletek regisztrálásához megvizsgálta azok törvényes voltát, s óvást emelt, ha az „ország szabadságai” sérültek.

 

Rendi fejlődés Európa perifériáin

Az ibériai államok rendi fejlődésére rányomta a bélyegét a reconquista. A harcok során szabad földeket szerző lovagok nagyszámú kisbirtokosságot (hidalgo) képeztek. A nemesség rendi szerveződése ezért korán megindul: 1283-ban Aragóniában összefoglalták kiváltságaikat. A katonáskodó parasztok is szabad státusú földhöz jutottak, mivel az új területek nemesi birtokain a muzulmánokat vetették jobbágysorba. A szabad parasztok önkormányzó közösségeket (pl. a portugál conselhos) hoztak létre. A telepítésben résztvevő városok olyan gazdasági és politikai súlyra tettek szert, hogy a rendi gyűlésekben (cortes) a királyi hatalom támaszai lettek az arisztokráciával (grandok) szemben. A városok, a falusi közösségek a királytól kapott privilégiumlevél (fuero) útján nyertek önkormányzatot. Aragóniában a városok 2-5 követet küldhettek a cortesbe. A közös politikai érdek már a rendek feletti szerveződéseknek is teret adott: városok, kisnemesek, falvak testvériségekbe tömörültek (ún. Szent Hermandad). Közös gazdasági érdek, a legelőváltó merinói juhtenyésztés védelmére jött létre a Mesta, amely a juhtenyésztő szabadparaszti közösségeket, lovagrendeket és nagybirtokosokat, továbbá a gyapjút forgalmazó és feldolgozó városokat tömörítette. Saját kincstára, közgyűlése volt, testületi jogokkal bírt (igazságszolgáltatási autonómia).

A rendi gyűlés Kasztíliában csak tanácskozási, Aragóniában hozzájárulási joggal bírt adókivetésben és törvényhozatalban. Az aragón rendek súlyát mutatja, hogy Európában egyedül itt volt állandó képviseletük: a gyűlés mellett volt egy állandó, parlamenti jogokkal felruházott, választott rendi testület. Kasztíliában az óriási birtokokkal rendelkező egyház és a lovagrendek adták a király támaszát, s hiába fejlett a rendi alkotmányosság Aragóniában, az egyesített Spanyolországban Kasztília dominanciája érvényesült, így a király képes volt letörni a rendek igényeit.

Skandinávia szorosan kapcsolódik az európai rendi alkotmányosság fejlődéséhez. A szabad parasztság, a negyedik rend országgyűlési képviselettel bírt, tagjai olyan jogokkal rendelkeztek, amelyek máshol sarkalatos nemesi privilégiumok voltak: törvényes ítélet nélkül nem voltak letartóztathatók; vagyonuktól nem lehetett őket megfosztani; megillette őket a fegyverviselés; a népgyűlésen (thing) való részvétel joga; eskü- és tanúképesek voltak. Számuk északabbra magasabb volt: Norvégiában megmaradt a legelőket, erdőket, halászóhelyeket újraosztó, önkormányzó faluközösség. Dániában a parasztok jó része ugyan a „király szabadjaként” függésbe került, de jogképességét megtartotta. A nemesi státus, az adó- és vámmentesség határait az jelölte ki, hogy ki képes lovaskatonai szolgálatot ellátni. A lovagok nagy része maga művelte földjét, s nem voltak jobbágyai.

A viking-kor végén a hős „tengeri” királyokat szentéletű államszervezők váltották fel. Nagy Valdemár dán király (1157-82) megtörte a nemzetségfői arisztokrácia (jarlok) oligarchikus hatalmát, s patrimoniális államot hozott létre. Pénzt veretett, állandó adókat vetett ki, a várkörzetek élére a jarlok helyett helytartókat állított, közigazgatási-bírói-katonai hatalommal. A szokásjoggal szemben „királyi jogon” ítélkezett: a vérbosszút fővesztéssel büntette. A jarlok nehezen viselték a centralizációt, s 1282-ben a királyt a Nyborgi Szabadságlevél kiadására kényszerítették. A jarlok gyűlése (Danehof) beleszólást nyert a törvényhozásba és az adókivetésbe; az ‘új’, királyi jogot nem fogadta el. (Svédországban viszont a szokásjogokból és a királyi jogból sikerült egy egységes törvénykönyvet kiadni.). A jarli gyűlés szerepét a 14. században az Államtanács vette, amely képviselte az egyházi rendet is, de nem alakult rendi gyűléssé. A parasztokat és polgárokat is képviselő, helyi népgyűlésekre épülő általános országgyűlést (Riksdag) csak egyszer hívtak össze (1468). A király a 14. század derekán megkísérelte, hogy megtörje az Államtanács uralmát és megfosztja a bárókat az önkényesen elfoglalt zálog-birtokoktól (redukció). Próbálkozása azonban kudarcot vallott, mert nem támaszkodott a városokra és a parasztságra. A 12. században Dánia a balti partvidékeket meghódítva meghatározó gazdasági erővé vált, amit csak a Hansa, a Német Lovagrend és a rivális svédek együttesen voltak képesek megtörni (1370). A Hansával való harcnak új teret adott az 1397-ben létrehozott dán-svéd-norvég perszonálunió (Kalmari Unió). A nyugatra vezető Sund-i szoroson kivetett vámmal próbálták ellehetetleníteni a Hansát, mire az blokádot hirdetett, így a hering-kereskedők nem kaptak sót, s Dánia békét kért.

Svédországban és Norvégiában sokáig nincs egységes állam, törzsi rész-fejedelmek uralkodnak. Svédföldön éppen egy tartományi törzsfő alapított dinasztiát (Folkungok). III. Hombárzáró Magnus (1278-90) letörte a jarlok anarchiáját, megszilárdította patrimóniumát. A szabad parasztokat mentesítette a vendéglátás joga alól, nem kellett többé a jarlok számára megnyitniuk „hombáraikat”. A jarlok 1319-ben kikényszerítették a Királyi Nyilatkozatot, amely a királyválasztó jogot a helyi szabad paraszti gyűlések kezébe adta. Az adókivetést azonban egy szűk fórum, a jarlok, püspökök és lovagok tanácsa (Riksråd) ellenőrizte.

A svédek is részt akartak a balti prémkereskedelemből, de terjeszkedésüket Novgorod megállította (1240). A németellenes, dán vezetésű kalmari unió nem kedvezett a Hansán keresztül zajló svéd vas- és fémkereskedelemnek. A dán helytartók elleni 1434-es felkelést a nemzeti érdek egyesítette: új, a polgárságot és az ércbányász parasztságot, mint negyedik rendet képviselő általános gyűlést hívtak össze (Riksdag). Norvégiában is a rendi gyűlés lett a nemzeti törekvések fő fóruma.

A svéd rendiség sajátos képződménye volt az ércbányászok társulása, az ún. hegyi v. bányajoggal bírók közösségei (bergslag), amelyek a királytól bányászati engedélyeket nyertek. A parasztok a halászaton kívül vas-, réz- és ezüstbányászattal is foglalkoztak. Az ércbányászok a tőkehal-kereskedők mintájára közösségekbe tömörültek. A király tagjaiknak korporatív nemesi jogot, bányanemességet adott.

Norvégiában a lovagság nem élvezett korporatív, csupán személyes adómentességet. A 13. század közepére erősödött meg a központi hatalom. A várkörzeti közigazgatás – mivel a helytartók központjai nem kővárak voltak – rászorult a helyi gyűlés szabad parasztjainak a támogatására. A kevés művelés alá vonható föld miatt nem alakult ki gazdálkodó nagybirtok. A föld birtoklása adószedési jogot jelentett, még a földdel együtt eladományozottak is szinte töretlen szabadságot élveztek, csak adóval tartoztak. A főpapok és a jarlok udvari gyűlésére a helyi paraszti gyűlések képviselőit is meghívták, így európai viszonylatban is korán, a 12. században jött létre általános országgyűlés (Riksmöter). A helyi népgyűléseknek széles alkotmányos jogosítványai voltak: egyedül a thing terjeszthetett elő törvényt. A városokat a király kivette a tartományi szokásjog hatálya alól, külön törvénykönyvet bocsátott ki számukra (stadslag). A városi önkormányzatiság máshol Skandináviában még ilyen mértékben sem alakult ki, királyi tisztviselő állt a városok élén. Bergen egyezményt kötött Novgoroddal és az orosz prémet északról, a normannokról elnevezett Murmanszkból közvetítette.

 

Rendi fejlődés Közép-Európában

 

Az invesztitúra harc rányomta a bélyegét a német társadalomfejlődésre. A császár itáliai lekötöttsége alkalmat nyújtott a territoriális hatalom kiépítésére. A császár centralizációs törekvéseit korlátozta az adománykényszer: a rá háramlott javakat köteles volt újra eladományozni. Egyre több ministeriális szerzett földet a Drang nach Osten (keleti terjeszkedés) jegyében, s ritkábban vállalta a császár szolgálatát. Az 1198-as kettős, Stauf-Welf királyválasztás kettészakította az országot, a hercegek saját „országukban” minden föld teljhatalmú uraként kormányoztak, nem volt már esély a birodalom egységes irányításának a megszervezésére.

A központosított német állam Szicíliában valósult meg. A normann típusú feudalizmusban a király minden hűbéresétől megkövetelte a hűségesküt, magához vonta a nagybirtokosok bírói jogait, központi bürokráciát épített ki, regálékkal, vámokkal és egyenes adókkal biztos jövedelemre tett szert. II. Frigyes római jogász hivatalnokai közreműködésével megteremtette a hatalom teljességéből való kormányzás ideológiáját, mely a központosított monarchiáknak adott mintát. A király hatalma egyedül Istentől való (a solo Deo), alattvalói felett minden jog őt illeti. A testébe áradó kegyelem révén az isteni törvényt képviseli, ítéletei felett vitának nincs helye, akarata törvényerővel bír.

Eközben Frigyes Németországban feladta a tartományi hercegekkel szembeni harcot. Mind az egyházfejedelmeknek, mind a világiaknak kiváltságlevélben ismerte el jogaikat királyi felségjogra (vámszedés, pénzverés). Garantálta, hogy területükön nem épít várakat, nem veret pénzt, nem szed vámokat. Az uralkodó kiadta a kezéből az összes bírói felségjogát, s a fejedelem lett az ítélőbíró saját „országában”. A világi és egyházfejedelmek testületi kiváltságaival körülhatárolódott a fejedelmek rendje, akik „uralkodásukat” úgy biztosították, ha jelentéktelen nemeseket emeltek császárrá (Habsburg Rudolf, 1273; Luxemburg VII. Henrik, 1308).

A birodalom egy formálisan létező állammá vált, a fejedelmi dinasztiák önálló államokat hoztak létre. Luxemburgi Zsigmond kísérelt meg egyedül reformokat bevezetni – egységes birodalmi adó, zsoldoshadsereg, pénz- és bírói rendszer átfogó átalakítása – de ő is kénytelen volt a hercegekre támaszkodni (pl. Hohenzollernek). A trónra kerülő Habsburg III. Frigyes (1440-1493) már csak arra koncentrált, hogy utódai minél kedvezőbb házasságokat kössenek.

A birodalmi gyűlés (Reichstag) nem fejlődött valódi rendi intézménnyé. Az egyházi és világi fejedelmek valamint az úri rend (grófok, szabad urak) vettek részt az üléseken, majd alkalmanként a birodalmi városok is. A választófejedelmek körét IV. Károly 1356-os Német Aranybullája határozta meg: a kölni, mainzi, trieri érsek, a cseh király, a brandenburgi őrgróf, a rajnai palotagróf, a szász herceg. A választók személyének sérelme felségsértés volt; fejedelemségükben őket illetett a regálék; hozzájárulásuk nélkül a császár nem adományozhatott birodalmi javakat.

Az uralkodók nem ismerték fel a városok rendi szerveződésében rejlő erőt: csak 1489-ben lettek állandó meghívottá. A lovagok és az alsóbb nemesség nem bírtak képviseletet, őket a királyok nem is próbálták meghívni a Reichstagba! A leginkább előremutató fejlemény a város- és lovagi szövetségek létrejötte. A Rajnai Szövetség tipikus békeszövetség: a béke megtartására esküdt városok és nemesek 4-4 követet küldtek közös tanácskozásaikra. A német rendiség a tartományi gyűléseken (Landtag) érvényesült, amelyek kivívták, hogy a fejedelem nélkülük nem hozhat törvényt, nem vethet ki adót; nem dönthet háború és béke kérdésében. Itt volt képviselete az alsóbb nemességnek is, sőt, a szabad parasztság Badenben, Kelet-Frízföldön, Tirolban önálló kúriában vett részt a tartományi gyűlésen.

Svájc eskütársi szövetségei (Eidgenossenschaft), a szabad paraszti völgységek, legeltető közösségek s az azokat összefogó kantonok a 13. század közepére kivívták, hogy közvetlenül a császártól függjenek. 1291-ben Schwyz, Uri, Unterwalden közös esküt tett az autonómiájukat megnyirbáló Habsburgok ellen. 1315-ben győzelmet arattak Morgartennél, majd 1388-ban a Habsburgok végleg elismerték autonómiájukat. A feudalizmus nagyon távolinak tűnik: a kantonok közös fóruma hozta a törvényeket, választott bíróságok döntöttek.